Véleményeim

Sziasztok, Kedves versenyzőim!

Itt lennék, így sok-sok idő után, hogy elmondjam véleményem az összes, megkapott novelláról. Egyenlőre, azért elmondanám, hogy mi a véleményem összességében.

Csodálatos helyekre, képzeletvilágokba csöppentem egyről a kettőre. Hol angyalokról, hol átlagos emberekről, vagy vámpírokról olvashattam. Minden szereplő különböző adottságokkal és tehetségekkel, barátokkal és családdal. Tényleg meg kell mondjam, el vagyok tőletek ragadtatva. Egyszerűen imádlak titeket, nem gondoltam volna hogy ilyen sokan – már akik továbbjutottak – megírjanak, ki tíz, ki pedig harminc oldalas összetett, kidolgozott, csodálatos novellát. Volt persze pár ember, akinek plusz idő kellett, de tudom mi az, hogy iskola és szűkös időbeosztás. Szóval mindenkit, akit kellett bevártunk, és elolvashattam ezeknek a különleges embereknek a képzeletszüleményeit. Sok novella olvasása közben éreztem vágyódást. Vágytam arra, hogy olyan boldog lehessek, vagy átélhessem mindazt, amit ő. Na persze nem az egész novella cselekményét, hisz majdnem mindegyikben volt tragédia, ami bár sokunkkal megtörténhet, mégsem kívánom.

Köszönöm, mindazt, amit kaptam tőletek, ezekkel a novellákkal. Azt, hogy még mindig velem vagytok a versenyeken, és szeretném, ha ezentúl, is így lenne. Pl. A karácsonyi blogverseny amelynek pontos kezdési időpontja: 2011. 12. 06. A drága mikulás fogja hozni a blogversenyt az angyalka, pedig a nyerteseknek az ajándékot, amely előreláthatólag de még nagyon kétséges, de egy Twilight karóra lesz. J Remélem felkeltettem az érdeklődést és a figyelmet. És szívből remélem, tényleg itt lesztek, és együtt ünnepeljük majd az új évet együtt, ti a blogírók, a sok kinccsel, melyet a képzeletetek rejt és én. Várlak titeket és ne felejtsétek, mindenkit nagyon-nagyon szeretek és tisztelek. Hisz írni a világ legcsodálatosabb dolga ti pedig mind ezt a csodát valósítjátok meg nap, mint nap.

Na jó ez már nagyon költői volt xD Bocsánat!

De akkor vágjunk bele……

Sarah Sparkle – Hullámok

A többiekhez képest viszonylag rövid novellát olvashattam. De mindez a tartalom mellett nem tűnt fel. Szerintem egy olyan sztorit olvashattunk, melynek alaptörténetét, kizárólag te ismered. Az egész novella csupa rejtély és félelem. Nem tudjuk meg, hogy kik azok a srácok, és főleg azt nem, hogy mi történik a lánnyal. De mindent egybevéve ez így tökéletes. Imádtam.

Minie95 – Az érme két oldala

Claire és Derick története tényleg lenyűgöző volt. A drogos fiú és az ártatlan lány, akik kiskoruk óta ismerik egymást…barátok. Jön félelem, izgalom, érzelem, bánat mind ez hurrikánként csak le az olvasóra, majd a novella utolsó részében, a várt boldog befejezés elérkezik és mindez úgy ahogy nem is várnánk. Derick megváltozik a lány kedvéért. Ez számomra különleges történet volt.

Alicia Mirza – Döntésképtelen

A gazdag gyönyörű lány, aki az orvosira készül – Egy bankrabló srác, aki megmenti a lány életét.

Ez volt az a sztori amire vártam. Így képzeltem el a pályázati munkákat. De persze nem szószerint értem, hogy nézne ki ha mind ugyan ilyen lenne. De ez volt az a sztori amit én elképzeltem. Egy átlagos lány, rossz fiú és romantika. A végén egy kis tragédia, majd egy hatalmas meglepetés, és hipp-hopp együtt készülnek az orvosira…..boldogan….együtt.

Az írói tehetséged is írigylésre méltó, egy olyan író vagy, aki ért ahhoz amit csinál, az itt versenyzők között is nagyon kevés, van és ez nagy mértékben közrejátszik a végeredménynél.

Bee –  Megváltó

Egy fantasy történet. Angyal, vámpír, különleges megbízás, elfeledett múlt, felismerés, boldogság. Ez a kis sztori nagyon meglepett, egyáltalán nem erre számítottam. Örülök, hogy egy ilyen különleges novellával neveztél. Te a legjobb írók közé tartozol, a sok versenyző közül, az egyik pont, aki ért is az íráshoz. Ahogy már többször elmondtam, bárkit letudunk ültetni egy papír elé, hogy írd teli. Viszont egy csomó helyesírási hibával lenne teli, és a mondat és szóhasználatba is bele kell jönni mindenkinek. Te már tehetséges vagy, csak így tovább!

Pharm – Idő

Twilight szereplős novella. Imádtam, nem sejtettem, hogy a végére ide lyukadunk ki, de nagyon tetszett, mindaz, amit Edward „elképzel” annyira szépen megírtad. Én még soha nem gondoltam olyanra, hogy Ed túléli a spanyolnáthát, de ez egy nagyon jó elképzelés volt, és ahogy Belláért harcol…nem is tudom, mit mondjak…képzeleted egy határtalan csoda. A tehetséged is írigylésre méltó, viszont még neked is van mit javítanod, helyesírás terén. Idő mint a tenger, tehetség szintúgy. Szóval hajrá Pharm, csak így tovább.

Jess – Dance with some love

Nagyon-nagyon imádtam. Kicsit hasonlított az eleje az egyik barátnőm által írt történetre, de a vége teljesen átalakult. Nagyon jó lett. Miközben olvastam, kissé hiányérzetem lett, én csak két éve hagytam abba a táncolást, de tényleg most még jobban hiányzik. Olyan jó volt, beleélni magam Ashley karakterébe, bár volt ez alatt a pár nap alatt, melyet a novella magába foglal épp elég tragédia, ráadásul, az édesanyja is elhagyta, mégis boldog. Táncoktató, van két húga, a végén egy barátja és vár rájuk egy csodálatos Hawaii út. A mondatokat te is gyönyörűen használod, de helyesírás terén van mit fejlődni, úgy látom. Egyébként imádtam a novellát…NAGYOON.

Beky – Döntések ára

Nagyon tetszett a novella. Ez is nagyon hasonlított az általam elképzeltre. A srác, bűnöző a lány egy tipikus kisangyal. Szépen kitettél magadért. Bár a végén, ahol a Ronnie-t elüti az autó, ott még én is könnyezni kezdtem. De még az volt a jó, hogy túléli. Ezek az igazi novellák. Rövid, tömör, kevés szereplővel és helyszínnel, viszont annál több izgalommal. Én annyit kértem, hogy legyen romantikus, te/ti pedig megfűszereztétek egy kis izgalommal is, amitől a gyomor, görcsbe szorul, és gyorsabb olvasásra késztet, hogy megtudd, mégis mi lesz. Imádtam!

Idő - Pharm novellája

   1922.

    Négy év telt el azóta, hogy spanyolnáthában megbetegedtem. Négy éve vesztettem el édesanyámat a járványban. És négy éve, hogy minden nap itt ülök a zongorám előtt, és minden nap eljátszom neki a kedvenc dalát.

- Ha anyád hallhatná még. - sóhajtotta apám, és a vállamra tette a kezét - De ő is biztosan ezt akarná. Hogy boldognak lásson.

- Én boldog vagyok apám egyedül is. A katonaságban lennék a legboldogabb. De ez már lehetetlen sajnos. - hajtottam le a fejem.

- De egy lány mellett boldogabb lehetnél. Egy feleség mellett. Anyád mindig unokát akart. Add meg neki az örömöt. Hogy onnan fentről boldognak lásson téged.

- Tudja apám, hogy nem fogok az akarata ellen menni. De lányt találok magamnak én is. Nem kell ahhoz ekkora felhajtást keríteni.

- Milyen lányok azok. - sóhajtotta - Akik a bárban kelletik magukat? Vagy az örömlányok? Ilyen menyet akart anyád neked? Egy lotyót?

- Apám! - pattantam fel hirtelen - Az csak szórakozás. Nem akarok én semmi komolyat azoktól a nőktől. Csak szórakozunk a barátokkal.

- És ha majd az egyik beállít, hogy a te porontyoddal terhes? Akkor mit fogsz csinálni a gyerekkel?

- Én sohasem… Én nem… Én soha nem használok ki… úgy… a nőket. - nyögtem ki nagy nehezen. - Csak szórakozunk.

- Ajánlom is. Nem is tudom, mit kezdenék veled. Szégyent hoznál a családra. Egy jómódú lányt kell elvenned, aki méltó a nevedhez. Aki hozzád való.

- Az való hozzám, akit szeretek. Akibe szerelmes leszek. De ez lehetetlen! Én a katonaságba vagyok szerelmes. A háborúba. A fegyverekbe. Hogy harcolhassak a hazámért. De az az átkozott betegség elvette az álmom és az anyámat is! - keltem ki magamból, és szinte tajtékoztam a dühtől.

- Szerelem! - csattant fel apám - Szerelem! Gyermeki naivság! Anyádat már a bölcsőben kiválasztották nekem. Szinte nem is találkoztunk az esküvő előtt. Még is boldogok voltunk. Egy rangban és címben hozzád való lányt meg tudsz szeretni. Boldoggá tud tenni téged. Gondoskodni tud rólad.

- Egy rangban hozzám illő lány. - nevettem fel kínomban - Ismerek minden rangban hozzám illő lányt. Vagy akkorák, hogy be sem férnek az ajtón, vagy olyan csúnyák, hogy nappal ki sem jönnek a házból. Vagy olyan fiatalok, hogy az törvénytelen még. Mindegyiket ismerem, de még csak rájuk sem tudok nézni.

- Túlzásokba esel fiam! A Fisher lánnyal mi bajod van?

- Akinek akkora feje van, hogy nem talál rá kalapot? - gúnyolódtam

- És Emerson lánya miért nem tetszik?

- Agyonnyomna a nászéjszakámon. Hát meg akarsz ölni? - kérdeztem tettetett félelemmel.

- Nem érdekel. Ha csúnya, ha kövér, ha fiatal. Nem fogsz szégyent hozni a családra. Nem válogathatsz, és nem halaszthatsz tovább. A bálon ki kell választanod a menyasszonyodat. Nem tűrök halasztást! - kiabált most már ő is, éreztem, hogy tovább nem feszíthetem a húrt.

- Megteszek minden tőlem telhetőt. - rogytam le a zongoraszékre megadóan.

- Hát azt nagyon ajánlom édes fiam! Azt nagyon ajánlom! - mondta fenyegetően, és kiviharzott a szobából.

„Egy rangban hozzád méltó…” - visszhangzottak a fejemben apám szavai. Tudtam, hogy a holnap esti bálon megpecsételődik a sorsom, és egy gyártulajdonos fia nem választhat akárkit menyasszonyául. De ezt az utolsó estém, és ki akarom használni. Ma elmegyek a barátaimmal a bárba, és kiélvezem a szabadságom utolsó perceit.

Néhány órával, és jó pár whiskyvel később már nem láttam olyan borúsan a jövőmet. Hiszen csak a feleségemet kell kiválasztanom. Attól még nem kell lemondanom barátaimról. A szórakozásról. Az asszony otthon marad, én meg jól érezhetem magam. Nem kell otthon ülnöm vele. Eltartom, megadok neki mindent, bekerülhet egy jó családba, attól még nem kell szeretnem. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben, már tényleg nem láttam olyan sötéten a jövőt, és a barátaim és így látták a helyzetet. Így már felszabadultan tudtuk élvezni az alkohol és a lányok társaságát. Szesztilalom volt Amerikában, mégis nyugodtak voltunk, mert a rangunk miatt nem kellett félnünk a rendőrségtől. Ilyenkor mégsem volt olyan nagy átok, hogy gazdag családba születtem.

A kiüresedett poharak számának növekedésével egyenes arányban rövidült azon idő, amire emlékeztem. Nem tudtam, hogyan kerültem fel a fogadó egyik szobájába, de egy csinos lány elég hiányos öltözetben ült a csípőmön, miközben az ingemet próbálta leszedni rólam. Nem volt erőm tiltakozni, és nem is akartam.

Mégis amikor a nadrágomat próbálta levenni, le kellett állítanom, és a mosdó felé vettem sietősen az irányt, hogy kiadjam magamból a ma este elfogyasztott alkohol mennyiséget.

- Sajnálom kisasszony, de azt hiszem, magára hagyom most. Haza kell mennem, túl sokat ittam. - mondtam, miközben az ingemet próbáltam begombolni, és az ajtó felé tántorogtam.

- Azért próbálkozni szabad. - simított végig a lány a hátamon - Mindig is próbáltalak megszerezni magamnak Edward, de túl jó fiú vagy te. Este szerencsés lesz az a lány, akit kiválasztasz magad mellé. Sajnos érthető okoknál fogva nem tudok ott lenni a bálodon. - nevetett fel kicsit gúnyosan - De azért ha később meggondolod magad, vagy esetleg másra vágy, amit nem kapsz meg otthon, tudod, hol találsz. - mondta csábosan, és közelebb hajolva hozzám megcsókolt, majd elhagyta a szobát. Én is letántorogtam a bárba, és láttam, hogy már nem sokan vannak ott. Megláttam a sarokban a legjobb barátomat, Tomot. Egy szőke lány csavarodott a testére, és láthatóan ő sem tudta, hogy hol van, és éppen mit csinálnak  vele. Pedig ő még szereti is a menyasszonyát, akivel a jövő hónapban lesz az esküvőjük. Ezt nagyon meg fogja bánni, ezért kíméletesen ugyan, de elrángattam a lánytól, és próbáltam hazafelé támogatni. Közel laktunk egymáshoz, így az utca végén hazafelé irányítottam, remélve, hogy tényleg hazaér, majd én is próbáltam zajcsapás nélkül bejutni a házunkba.

Másnap reggel, vagy inkább délben iszonyatos fejfájásra és szédülésre ébredtem, és nem tudtam beazonosítani a hatalmas zaj forrását. Egyszer csak valami hideg ömlött rám, és olyan hirtelen pattantam ki az ágyból, mintha kilőttek volna. A zaj forrását is be tudtam már azonosítani. Apám állt előttem egy üres vödörrel, amiben valószínű, hogy a rajtam lévő hideg víz volt. És már azt is ki tudtam venni, hogy mit mond nekem. Vagy is inkább kiabál.

- Nem hiszem el, hogy ilyen felelőtlen vagy! Csak ki akarsz bújni a kötelezettséged alól. Anyád látna, szégyellené magát. - mondta, miközben a düh egyre jobban kiült az arcára.

- Én nem… én nem akarok… kibújni… csak kicsit sokat… ittunk este a fiúkkal. - próbáltam kinyögni egy értelmes mondatot, miközben visszahuppantam a vizes ágyba.

- Ajánlom is fiam, különben nagy bajban leszel. - mondta már kicsit nyugodtabban apám - De akkor is felelőtlen vagy. Már délután négy óra is elmúlt, te pedig még mindig alszol, és úgy bűzlesz, mint egy szeszkazán. Hat órától érkeznek a vendégek, és még te sehol sem állsz a készülődéssel. A külsőddel nincs problémád fiam, tudod, hogy anyád szépségét te is örökölted, de most szerintem még egy vak lány se menne hozzád.

- Igyekszem összeszedni magam, ígérem, hat órára lent leszek a hallban, kifogástalan kinézettel. Nem fog bennem csalódni. Teljesítem a kötelezettségemet.

Fellázadhattam volna apám ellen, de mégsem tettem. Annyit kért csupán tőlem, hogy találjak magamnak egy feleséget, aki a családi rangnak megfelelő. Ő felnevelt engem, és mindent megadott nekem. Sosem kellett dolgoznom, minden megvolt, és a gyárat is meg fogom örökölni tőle, egyetlen utódjaként. Hálával tartozom neki, és ezt a kis kérését muszáj teljesítenem. A szobalányokkal előkészítettem a fürdőmet, addig én telefonáltam Tomnak, hogy hazaért e. Ő sem lehetett jobb állapotban, a menyasszonyától ő sem tette zsebre, amit kapott. Mire végeztem a telefonálással, addig a fürdőm is elkészült, így elindultam, hogy rendbe szedjem magam.

Pontosan hat órakor sétáltam lefelé a lépcsőn, és a nagyterem felé tartottam. Néhány vendég már megérkezett, és illedelmesen odamentem köszönteni mindenkit. Nagyon unalmas alakokkal kellett társalognom, és még unalmasabb lányaikkal kellett bájolognom, némelyikükkel táncolnom. A lábam már sajgott a sok cipősaroktól. Én nagyon jó táncos voltam, mégsem tudtam vezetni ezt a sok kétballábas fruskát. Hét óra körül már kezdett megtelni a terem, és meglepetésemre nagyon sok ismeretlen lány volt ott. Apám kitett magáért, nem volt okom a panaszra. Akadtak köztük nagyon csinosak is. Gondoltam vacsora után megpróbálok velük néhány szót beszélni is. Éppen nem volt táncpartnerem, mikor megláttam Tomot közelíteni a menyasszonyával. Úgy látszik, sikerült megbékíteni.

- Miranda, - köszöntöttem, és kezet csókoltam neki - örülök, hogy sikerült megbékítenie Tomnak. Bár megérdemelte, amit kapott. - mosolyogtam rá féloldalasan.

- Egy gyémánt karkötővel sikerült levenni a lábamról. - mosolygott vissza.

- De Miranda, kérlek, te nem vagy ilyen könnyen megvehető lány. - mondtam tettetett felháborodással.

- Sajnos, az ékszerek a gyengéim. De most ne is beszéljünk rólam. Egy régi barátnőm hazalátogat Angliából. Mindenképpen be akartam neked mutatni. És hazacsaltam pár hétre. Kint tanul Londonban irodalmat és festészetet.

- Úgy látom, kerítőnőnek is felcsaptál. Remélem nem élted bele magad nagyon a dologba. - mondtam kelletlenül, mert nem akartam megbántani, igazán kedveltem ezt a lányt. De ha valami tramplit akar rám sózni, gondoltam, de már nem tudtam befejezni.

Egy angyalt láttam meg belépni a terembe, és mintha mindenki eltűnt volna, csak őt tudtam nézni. Kecsesen libegett hosszú ruhájában, amiben leginkább egy sellőre emlékeztetett. Mély dekoltázsa volt, olyan, ami a férfi eszét elveszi. Derekát ezüstlánc díszítette, oldalán bonyolult csipke uszály volt, ő mégis könnyedén lépdelt benne. Mosolyogva közelített felém, és én földbe gyökerezett lábbal vártam. El sem hittem, hogy felém közelít, és alig vártam már, hogy megérkezzen. De csalódnom kellett, ugyanis a mellett álló Mirandát ölelte meg.

- Annyira örülök, hogy eljöttél. Mikor érkeztél? Jól utaztál. Csodálatosan nézel ki. Ez a ruha. Angol tervező?

- Olasz. - mosolygott az angyal, és a hangjától szinte elolvadtam. - Jól utaztam, köszönöm, és éppen hogy csak átöltözni volt időm otthon. Furcsa megint az államokban lenni. Európa olyan más. - mondta, és ekkor felém fordult. - Isabella Marie Swan - nyújtotta felém a kezét, és én áhítattal csókoltam meg.

- Edward Anthony Masen. - mutatkoztam be, és próbáltam minél csábosan rámosolyogni az angyalra.

- Sikerült már találni magának arát? - nézett körül a teremben - Olyan, mint egy húsvásár. - mondta gúnyosan - Idehozták önnek a lányokat, magának csak választania kell.

- Ön is itt van. - próbáltam felvenni a versenyt, és úgy láttam sikerült megfognom, de tévedtem.

- Csak hogy nem magához jöttem, és már nem vagyok eladó sorban. - vágott vissza mosolyogva, és Mirandával kézen fogva elindultak a tömegben.

- Hát barátom, ez nem volt egy egyszerű bemutatkozás. - veregette meg a vállam Tom.

- Kell nekem ez a nő. - mondtam áhítattal, miközben néztem, ahogy ellibben előlem.

- Ő nem egy könnyű nőcskének tűnik.                         

- Nem, nem értesz. Ő kell nekem. - mondtam komolyan.

- Ohh. Szóval Bella, szóval Bella… bele…

- Beleszerettem. Első látásra. Végérvényesen és visszavonhatatlanul.

- Hát, így még nehezebb lesz. De beszélek Mirandával, hátha tud segíteni, hisz ő hívta ide. A nők elég kiszámíthatatlanok.

Az egész este folyamán próbáltam közelebb kerülni Bellához, de elég nehéz volt, ugyanis szó szerint át kellett verekednem magam a hajadon lányok tömegén. Fel sem tűnt eddig, hogy mennyien vannak. A vacsora során Bella velem szemben ült, és egész végig őt néztem. Néha összeakadt a tekintetünk, és láttam rajta, hogy elpirul. Minél jobban mosolyogtam rá, annál nagyobb zavarba tudtam hozni, és ez tetszett. Alig vártam, hogy vége legyen a vacsorának, hogy közelebb tudjak kerülni hozzá. Amint felállt az asztaltól, én is felálltam, és utána siettem.

- Isabella kérem, várjon!

- Csak Bella. Kérem, szólítson csak Bellának.

- Ugye nem akar még hazamenni Bella? - kérdeztem kissé kétségbeesetten.

- Nem szándékoztam, csak a mosdóba indultam felfrissíteni a sminkemet. - mosolygott rám angyalian.

- Akkor várom a teremben. Még nem is táncolt velem. - léptem hozzá közelebb, mire felgyorsult a légzése.

- A táncait a leendő arájának kellene tartogatnia. - próbált meg ellépni előlem, de én követtem.

- Engem csak egy nő érdekel itt a teremben.

- Akkor talán őt kéne felkérnie.

- Éppen most akar kikosarazni. - mondtam, miközben mélyen a szemébe néztem. Zavartan próbált nem a szemembe nézni, majd elpirult, és válasz nélkül elsietett. Tudtam, hogy jó úton járok.

Muszáj volt visszamennem és táncolnom, és apám mellett házigazdaként minden vendéggel foglalkoznom. A tánc közben egy fordulatnál megláttam, amint az ajtóban áll, és engem néz a világ leggyönyörűbb szempárja. Illedelmesen megköszöntem a táncot a lánynak, pedig még egy perce sem táncoltunk, és Bella felé siettem.

- Felkérhetem egy táncra kisasszony? - hajoltam meg előtte.

- Gorombaság volt otthagyni azt a szegény lányt. - tért ki a válasz elől.

- Gorombaság nem önnel foglalkoznom. Szabad? - nyújtottam felé a kezem. Csak bólintott, én pedig megfogtam a kezét, és éreztem, ahogy apró szikrák pattogtak a bőrünkön, ahol egymáshoz értünk. A tömeg szétnyílt előttünk, és ahogy felhangzott a keringő első hangja, bevezettem középre Bellát. Mindenki abbahagyta a táncolást, és minket kezdtek figyelni. Nem is tudtak volna mást tenni, hiszen Bella olyan gyönyörű, csak őt lehet nézni. Az egyik kezemmel még mindig a kezét fogtam, míg másik kezemet a derekára simítottam, és közelebb húztam magamhoz. Talán szemérmetlenül közel is, mert éreztem a vékony ruhán keresztül a testéből áradó forróságot, és azt, hogy megremegett az érintésemtől. Ekkor áldottam a nevét annak az olasz tervezőnek, aki újfajta divatot hozott, aki nem a vastag anyagból készült, és alsószoknyás ruhákat részesítette előnyben. Ez a ruha tökéletesen illet Bellára, és csak egy másodpercembe került volna levenni róla a finom anyagot. Még magamon s meglepődtem, milyen pikáns képek kezdtek leperegni a szemem előtt. Próbáltam kiűzni ezeket a fejemből, és a táncra koncentrálni, mert eközben Bella már kecses karját a vállamra tette, és jelentőségteljesen nézett rám. Ugyanis a zene elkezdődött, én meg csak bámultam őt, mint egy félkegyelmű. Féloldalas mosolyt küldtem felé, hogy ne tűnjek olyan idiótának.

- Remélem nincs problémája a keringővel kisasszony.

- Csak akkor, ha nekem kell önt vezetnem. - vágott vissza csípősen. Elmosolyodtam ismét hevességén, és vezetni kezdtem. Pár másodperc múlva elcsodálkoztam, hogy milyen kecsesen és tökéletesen követi le minden mozdulatomat. Tehát előkelő családból származhat, ha ilyen kecsesen tud táncolni. Hiszen engem nem érdekelt, hogy milyen családból származik, felőlem cseléd is lehet, nekem akkor is ő kell. Ő a tökéletes nő. Nagyon hamar vége lett a dalnak, túlságosan hamar is. Én pedig megköszöntem, a táncot. Éppen levezettem volna a parkettről, amikor megszólalt.

- Nem csak egy táncot ígért nekem Mr. Masen.

Meglepetten fordultam felé, és tényleg azt láttam rajta, hogy még szeretne velem tácolni.

- Akár egész éjszaka is táncolnék magával. Csak szólok a zenekarnak, hogy valami mást játsszon.

- Valami problémája van a jazzel?

- Nekem nincs, csak nem tudtam, hogy ön szereti. - csodálkoztam rá.

- Mostanában az egyik kedvencem. Ideje volt már egy kis lázadásra. - mosolygott rám, és kézen fogva húzott vissza a parkettre. Első meglepetésemből felocsúdva megfigyelhettem, hogy erre a nem túl előkelő táncra is csodálatosan tud táncolni. Szerintem már egy órája is táncolhattunk, közben folyamatosan nevettünk, és egyre többet tudtam meg róla. Megígértettem vele, hogy megmutatja majd a festményeit. A zenekar kis szünetet tartott, és ezt használta ki apám, hogy odalépjen hozzánk. Köszöntötte Bellát, majd felém fordult.

- Fiam, illetlenség a többi vendéggel, hogy csak a kisasszonnyal foglalkozol.

- Sajnos nagyon élvezem a társaságát, így nem szándékozom megválni tőle. - kacsintottam Bellára, aki elpirult ettől. Apám többféle érzelem keverékét fedeztem fel. Volt ott megkönnyebbülés, meglepettség, majd egy kis csalódottság is. Bár egyiket sem értettem, mire irányult. Mikor visszatért a zenekar, ismét csak Bellával tudtam foglalkozni. Mikor kellőképpen kifárasztottam, elindultunk a svédasztalhoz, hogy igyunk valamit. Út közben vettem észre, hogy apám miről is beszélhetett. A terem nőnemű hajadon tagjai hol csalódottsággal, hol féltékenységgel tekintettek párosunkra. A férfiak pedig áhítattal nézték az én angyalom, akit birtoklóan húztam magamhoz még közelebb, ő pedig nem ellenkezett. Egy csendesebb sarokba visszahúzódva sokat beszélgettünk, és nevettünk, sosem éreztem még ilyen jól magamat. Bella egyszer oldalra tekintett, és az arca elkomorult. Meg akartam kérdezni, hogy mi a baj, de a választ azonnal megkaptam.

- Lányom. Ideje hazaindulnunk. Bár úgy láttam, hogy te igen jól szórakozol. - állt meg előttünk a rendőrfőnök. Hát persze, hisz a vezetékneve Swan.

- Rendőrfőnök. - nyújtottam kezet az apjának.

- Edward. Köszönjük a meghívást. Most viszont illene hazamennünk. És Isabella egész nap utazott, biztos nagyon fáradt már. - nézett jelentőségteljesen a lányára.

- El tudom dönteni apám, hogy fáradt vagyok e vagy sem. - mondta felszegett állal, dacosan - de igaz, hogy illene mennünk. Már későre jár, és alig van már itt valaki. - nézett körbe a teremben, és igaza volt, hogy elrepült az idő. Újból kezet ráztam a Mr. Swannal, majd Bellához léptem. Meghajolva kezet csókoltam neki, és kívántam, bár ne csak a kezét csókolhatnám.

- Mikor láthatlak újra? - kérdeztem még mindig a keze fölé hajolva. Elkomorult az arca.

- Nem tudom. Holnapután utazom vissza Londonba. Nem hiszem, hogy tudunk még találkozni.

- Akár csak egy percre is. Csak hagy lássalak, mielőtt elmész. Akár csak egy pillanatra is. - kétségbeesetten kérleltem.

- Majd üzenek neked, nem tudom, hogy lehetséges e. - mondta, majd az apja mellé lépett, és kiment a teremből. Az ablakból még láttam, ahogy beül egy hatalmas fekete autóba, és elhajtanak. A mellkasomban hideg fájdalmat éreztem, és már akkor tudtam, hogy ha nem láthatom többé, abba bele fogok pusztulni.

Az össze vendég hazament, és én némán vonultam vissza a szobámba. Nem akartam most apámmal megbeszélni az estét, sőt egyáltalán nem akartam vele beszélni.

- Edward! - hallottam meg magam mögött a hangját, és kénytelen voltam megállni.

- Apám. - fordultam felé.

- Fiam. Tudod, hogy mi a volt a te feladatod. Menyasszonyt találni. Remélem, elő tudsz nekem állni egy névvel.

Sokáig gondolkodtam, hogy ki mondjam-e, de végül nem láttam más lehetőséget.

- Isabella Swan. - mondtam érzelemmentesen, mert tudtam, hogy nem fog neki tetszeni a válaszom.

- Olyan lányra gondoltam, akit valóban el tudsz venni, aki hozzád való.

- Miért? - kérdeztem dühösen - Mi a baj Bellával? Miért nem jó neked?

- Mert már nem szabad. Az apja már odaígérte Karl Bank fiának. Nemsokára meglesz az eljegyzés is. Ledermedtem. Hiszen csak játszott velem egész este. De nem. Ezt nem tudtam elképzelni róla.

- Én nem tudok erről. - mondtam hidegen.

- Tudom, az apja most mondta el nekem. Még senki sem tud róla, még Isabella sem. Most úgyis elutazik, majd ha hazajön, akkor tartják meg a kézfogót.

- Eladta az apja, a rendőrfőnök, egy szeszcsempész fiának? Egy maffiózónak? Ezt nem tudom elhinni. - keltem ki magamból.

- Ez nem a mi dolgunk, fiam. Adok neked egy kis gondolkodási időt, de hamarosan választanod kell.

A bál utáni nap kínszenvedéses lassúsággal telt. Csak vegetáltam, és most nem azért, mert másnapos voltam. Hanem mert megőrjített a várakozás, a bizonytalanság. Kopogtatást hallottam az ajtómon, és egy szobalány dugta be rajta a felét.

- Látogatóba jöttek önhöz.

- Ki? - fordultam meg hirtelen, és izgalom lett úrrá rajtam. Talán ő az.

- Tom úrfi. - mondta, és összetört bennem a világ. Csak Tom az.

- Küldje be hozzám. - mondtam, majd leültem az asztalomhoz.

- Borzalmasan nézel ki. - hallottam meg egy hangot magam mellől. Észre se vettem, hogy a legjobb barátom bejött.

- Köszönöm a bókot. - mosolyogtam rá erőltetetten.

- Pedig jó híreket hoztam. Bellától. - mondta, mire rákaptam a tekintetem.

- Mondd már, ne kínozz!

- Ma este moziba mennek Mirandával. De én szívesen elmegyek vele, addig te lehetsz Bellával.

- Köszönöm barátom. - ugrottam fel, és öleltem meg.

- Ne engem ölelgess haver, hanem a szívszerelmedet. - nevetett Tom.

- És ha Bella nem akar velem lenni? - kérdeztem hirtelen, mert ebben tényleg nem lehettem biztos.

- Ő mondta nekem. Ez az ő ötlete volt.

Ettől a mondattól szinte a fellegekben éreztem magam.

- Mikor és hol találkozunk?

- Egy óra múlva a mozi előtt.

De hiszen már csak egy órám van, és én még sehol sem vagyok. Nagyon jó benyomást akartam tenni Bellára, így Tom szavaival élve úgy készülődtem, mint egy menyasszony. Pontban öt órakor érkeztünk meg a mozi elé, és a két lány már ott várakozott. Bella felém fordult, és elvesztem, a csokoládé színű szemeiben. Rám mosolygott, és akkor éreztem csak igazán a mennyországban.

- Szia. - lehelte, mikor közelebb értem.

- Szia. - mondtam én is neki, és örültem, hogy tegeződünk.

- Akkor mi megyünk is, mindjárt kezdődik a film. - mondta Miranda - Nem csatlakoztok?

- Most nem. Valami csendesebb helyre mennénk. - mondta Bella - Csak ha nem baj. - nézett rám, mire megráztam a fejem.

- Persze, csendesebb helyre. - röhögött Tom - És sötétebbre.

Zavarba jöttem, hiszen helytelen gondolatok peregtek le előttem, és úgy láttam Bella is elpirult. Elköszöntünk Toméktól, és elindultunk a park felé sétálni. Eleinte csendesen, majd beszélgetni kezdtünk, mint tegnap, és ismét hamar egymásra hangolódtunk. Elkezdett sötétedni, és hideg is lett. Féltem, hogy Bella meg fog fázni.

- Nem fázol? - kérdeztem.

- Egy kicsit. Melegebben is öltözhettem volna. - húzta össze magán a vékony kabátját.

Gondoltam lesz ami lesz, és átkaroltam a vállát és közelebb húztam magamhoz. Először meglepődött, de nem lökött el. Elpirult, elrebegett egy köszönömöt, és közelebb bújt hozzám. Teste tökéletesen simult az enyémhez, és hihetetlen boldogság járta át az egész testem. Féltem, hogy tényleg meg fog fázni, így a város egyik legjobb étterméhez vezettem.

- De Edward. Nem is ilyen alkalomhoz öltöztem. És nem kell ilyen drága helyre hoznod. Egy kávé is elég nekem. - próbált szabadkozni, de a mutató ujjamat az ajkaira tettem, hogy elhallgasson.

- Te még egy zsákban is gyönyörű lennél, és nem teher téged egy olyan helyre elvinnem, amilyet megérdemelsz. - mondtam, és ismét elpirult, és pedig csak az ajkait tudtam nézni, amit az előbb, ha csak az ujjammal is, de érezhettem.

A vacsora nagyon kellemes volt, és nagyon jól éreztem magam, de úgy láttam, Bella sem unatkozott. Az órára pillantva láttuk, hogy elszaladt az idő, és ideje volt hazakísérnem, mielőtt az apja még keresni kezdi.

- Megérkeztünk. - mondta, és szomorúságot véltem kihallani a hangjából.

- Mikor indulsz?

- Holnap korán reggel.

- És mikor láthatlak újra?

- Nem hiszem, hogy találkozhatunk többet.

- Akkor te is tudsz a jelöltedről.

- Igen. - mondta - De engem nem lehet csak így eladni. Harcolni fogok apám ellen.

Nem tudtam mit mondani, elkeseredett voltam. Egy puha érintés emelte fel a fejem. Bella keze az arcomon pihent, és én, mint egy kiskutya, úgy bújtam bele az érintésébe.

- Írok neked minden nap.

- Várni fogom minden nap. - mondtam kis mosollyal az arcomon. Nem tudtam megállni, meg kellett csókolnom. Lassan közelíteni kezdtem felé, keze még mindig az arcomon volt. Ha nem akarja, ellökhet magától, de nem tette. Ajkunk összeért, és én úgy éreztem, hogy a mennyekben vagyok. Lágyan csókoltuk egymást, mégis olyan szenvedélyesen, hogy azt hittem menten elégek. Lassan elváltunk egymástól, és nem tudtam elképzelni, hogyan fogom kibírni ezt a pár hónapot, míg újra hazajön.

- Mikor láthatlak újra? - kérdeztem meg megint.

- Három hónap múlva vége az egyetemnek, és hazajövök. De nem tudom, hogy mi lesz azután.

- Ha kell, megszöktetlek. - mondtam komolyan.

- Remélem nem lesz rá szükség. Beszélek apámmal. Meggyőzöm, hogy nem jól választott.

- alig várom már, hogy újra láthassalak. - mondtam, és újra megcsókoltam. Fájó szívvel engedtem el, és néztem, ahogy eltűnik az ajtó mögött. Még álltam ott a ház előtt, és azon gondolkodtam, hogy mit fogok csinálni nélküle.

A következő hónapok csigalassúsággal teltek, semmi sem tudta lekötni a figyelmemet. A nap fénypontja mindig az volt, amikor megkaptam a levelét. Ittam minden szavát, és azonnal válaszoltam neki. De a nap többi részében csak élettelenül végeztem a dolgomat. Jártam az egyetemre, bejártam a kórházba gyakorlatra, segítettem apámnak az üzletben, de csak vegetáltam. Egyik nap apám bejött este a szobámba.

- Fiam, ez nem lesz így jó. Komolyan kellene már találnod egy rendes lányt. Bella mérföldekre van tőled, és már másnak ígérték. Az anyja elhagyta őket egy másik férfiért, a hírük sem túl jó. Nem való hozzád. - mondta apám nyugodtan, engem mégis feldühített.

- Azt mondtad, hogy a bálon választanom kell egy rangban hozzám méltó lányt. Hát választottam. Nem volt más kitételed, én teljesítettem. Szeretem őt. Teljes szívemből, és nem fogom hagyni, hogy máshoz kényszerítsék! - kiáltottam, és az asztalomon lévő poharat a falhoz csaptam. Apám meglepődött kitörésemen, és szótlanul kiment a szobámból.

A napokból hetek lettek, a hetekből hónapok. Megvolt Tomék eljegyzése, és azt kívántam, bárcsak az enyém lehetne, holott mindig a házasság ellen voltam. Lassan elérkezett Bella hazaútja és gyermeki lelkesedéssel vártam, bár féltem is, hogy mi lesz velünk. Reméltem, hogy minden rendben lesz, bár volt bennem egy kis rossz érzés, de nem tudtam volna megmondani, hogy mi. Az utolsó levélből, amit szerelmem írt, megtudtam, hogy három nap múlva érkezik, és szeretné, ha várnám a házuk előtt pontban öt órakor. Rajtam ne múljon, gondoltam, de az a bizonyos rossz érzés felerősödött bennem.

A maradék idő most az idegességem miatt gyorsan eltelt, és azon kaptam magam, hogy a rendőrfőnök háza előtt állok. Az ajtó kinyílt, és Mr. Swan lépett ki rajta.

- Már vártalak. - mondta keményen - Gyere. - intett, majd besétált az ajtón. Remegő kézzel nyomtam le a kapun a kilincset, és azt hittem el sem jutok az ajtóig, úgy remegett a lábam. Férfi létemre, szégyen-nem szégyen, féltem. Beértem a hatalmas házba, és az inas elvette a kalapom és a kabátom, majd a szalon felé intett. A meglepettség miatt ledermedtem az ajtóban. Ott ült Bella apja, és a híres szeszcsempész fia Raymond Bank. Egy maffiózó egy rendőrrel cseveg. Én ebből már nem jöhetek ki jól. Még midig az ajtóban álltam.

- Meddig akarsz még itt állni fiam? - kérdezte remélhetőleg leendő apósom gúnyosan. Közelebb mentem, és először Raymondot üdvözöltem.

- Akkor majd még beszélünk Ray. - nyújtott kezet neki Charlie, majd a fiú felállt, és elhagyta a házat.

- Vele már beszéltem. - fordult most hozzám - Most veled szeretnék. Isabellával volt egy pár komoly beszélgetésem, és néhány vitám az elmúlt hetekben. Nem tetszett neki a választásom. Azt mondta, hogy nem hajlandó hozzámenni egy maffiózóhoz, és hogy nézne ki az, hogy a rendőrfőnök lánya és szeszcsempészhez megy feleségül. És ebben van is igazság. De nem tetszik nekem az ő választása sem. Ami te lennél. - nézett rám szigorúan.

Olyan boldogság áradt szét bennem, amit eddig még sosem éreztem. Én vagyok az ő választása. El sem akartam hinni.

- De ebbe én nem vagyok hajlandó belemenni. Tudom, hogy az anyagi hátteret meg tudod adni neki, de alig ismered.

- Rayt jobban ismeri? - kérdeztem vissza kissé szemtelenül.

- Őt én ismerem jobban.

- De Bella nem. - makacskodtam, holott tudtam, nem kellett volna - És nem igaz, hogy nem ismerem. Tudom, hogy mi a kedvenc virága, könyve, ki a kedvenc írója, zeneszerzője. Tudom mikor van a születésnapja, és hogy mennyire szereti magát, milyen hálás a neveléséért, és hogy kint tanulhat külföldön. - soroltam egy levegővel.

- És ezt a sok mindent mikor is tudtad meg róla? Mindet a bálon?

- Nem, persze, hogy nem, hanem… - akadt bent a levegőm, hiszen apja tudta nélkül találkoztunk.

- De máskor nem is találkoztatok. Vagy mégis? Gyerünk fiam, mesélj! Tudod, hogy úgy is kiderítem!

Nem akartam mesélni, mégis megeredt a nyelvem. Elmondtam, hogy mikor találkoztunk. Iszonyatosan dühös lett az apja, és az is megfordult a fejemben, hogy lelő. De lassan csillapodott a dühe, és kis hallgatás után megszólalt.

- Nem találkozhatsz vele. A tudtom nélkül. Csak gardedám felügyelete alatt láthatod. Ki kell érdemelned a bizalmam. És ha azt látom, hogy jól bánsz vele, és kiérdemled a lányom kezét, majd akkor visszatérünk az ügyre.

Még a feltételek ellenére is örültem, hogy van esélyem Bellánál.

- Köszönöm uram, akkor én most megyek is, nem szeretnék zavarni. - álltam fel, és indulni akartam.

- Isabella bármelyik percben megérkezhet. Megvárhatod. - mondta az apja, bár elég kelletlenül. És ahogy kimondta ezt, hallottuk is begördülni a kocsit. Lázas izgalommal az ajtó felé indultam, és éppen láttam Bellát kiszállni. Amint meglátott, eldobta a táskáját a kezéből, és felém szaladt. A nyakamba vetette magát, és én legszívesebben addig csókoltam volna, ameddig levegővel bírtam volna. De nem tehettem, az apja szúrós tekintetét éreztem a hátamban. Lefejtettem karjait a nyakamból, és távolabb lépve tőle, kezet csókoltam neki.

- Örülök, hogy hazajöttél. - mondtam neki mosolyogva.

- Mi a baj? - kérdezte megrökönyödve.

- Kislányom, ez nem helyénvaló viselkedés. - jött közelebb az apja - Edwarddal beszélgettünk kicsit, és lefektettem bizonyos szabályokat. És ő el is fogadta, és ehhez tartja magát.

- Nem értek semmit. - mondta Bella.

- Ő lehet az udvarlód, ha én megfelelőnek találom hozzád. A többi részletet majd megbeszéljük, ideje haza indulnia, későre jár már.

Egy újabb kézcsókkal elköszöntem, és elindultam hazafelé, közben megterveztem, hogy mivel fogom Bella apját meggyőzni, no meg persze Bellát.

A következő hetekben számos programot szerveztem. Voltunk cirkuszban, moziban, színházban, kabaré előadáson. Tomékkal vagy nélkülük, de a gardedám mindig mellettünk volt. Még Bella kezét se foghattam meg, azt is napok múlva tehettük meg, hogy belém karolt. Mindketten nagyon csalódottak voltunk, hogy ilyen szorosan fogtak minket, mégis megérte a sok küzdelem. Két hónapos gardedám kíséret után Bella apja megengedte, hogy elvigyem a lányát kettesben vacsorázni, és hozzátette, hogy reméli, hogy nem fogok tétlenkedni.

A vacsora estéjén 10 perccel hamarabb érkeztem a házhoz. Az inas kinyitotta nekem az ajtót, és azonnal ment Bellának szólni, hogy megérkeztem. Sietve jött vissza, és azt mondta, hogy a kisasszonynak kell még idő, és hamar jöttem. Kérettem Bella apját, és a dolgozószobájába vezetett.

- Egy kérdést szeretnék feltenni önnek uram. - kezdtem határozottan a mondandómat, de a hangom a végére megremegett. - nem tudom, mennyire tartja korainak, de szeretném az áldását kérni. Ma este meg szeretném kérni Bella kezét.

- Az utóbbi időben figyeltem minden lépésedet, amit a lányommal együtt megtettél. És a tudtodon kívül, de amit nélküle is. - határszünetet tartott, és a hideg verejték futkosott rajtam - És az elmúlt időkben mutatott viselkedésed alapján érdemesnek tartalak a lányom mellé. Áldásomat adom, de…

- De? - kérdeztem félve vissza.

- De ha csak egyszer is meg mered bántani, a tó fenekén a halakkal fogsz hálni. - mondta komolyan, és egy másodpercig sem kételkedtem az igazában.

Próbáltam a vigyort eltűntetni az arcomról, és sikerrel is jártam, mivel Bella a desszert elfogyasztásáig nem is sejtette, hogy mire készülök.

- Olyan jó, hogy ma este senki sem figyelt minket, hogy ma megérinthettük egymást, amikor akartuk.

Nem bírtam tovább halogatni a dolgot, és belekezdtem a mondandómba.

- És remélem, ezután még több ilyen lehet. Hogy csak én tarthatok kizárólagos jogot arra, hogy megérintselek. - közben felálltam, és letérdeltem elé - Isabella Marie Swan. Részesítenél abban a hatalmas megtiszteltetésben, hogy hozzám jössz feleségül? - kérdeztem kedvesemtől, akinek már potyogtak a könnyek a szeméből. Azt hittem, hogy már nem is fog válaszolni, amikor nagy levegőt vett, és kimondta a számomra legszebb szót.

- Igen! - és a nyakamba vetette magát. Hevesen csókoltuk a másikat, hiszen olyan régen nem tehettük már ezt. Elővettem a zsebemből anyám jegyűrűjét, és felhúztam a menyasszonyom ujjára.

A következő hetek iszonyatos gyorsasággal teltek, és a elérkezett az esküvőnk napja. El sem akartam hinni, hogy ez megtörténhetett, és tényleg itt állok a templomban a pap mellett, és várom a kedvesemet, hogy belépjen az ajtón, és végre az enyém lehessen. A zene felcsendült, és én visszatartott levegővel álltam ott, amikor megláttam őt.

A ruha hófehér csipke volt, és olyan volt benne, mint egy angyal. Fátyla a hagyományokkal ellentétben nem volt, csak egy hatalmas fehér virágot tűzött a hajába. Alig vártam, hogy odaérjen hozzám, és végre a feleségemnek mondhassam. Az esküvőn mintha szárnyalt volna az idő, mégis minden egyes mozzanatára emlékeztem. Bella mosolyára, miközben apja oldalán felém lépdelt, a könnyekre a szemeiben a szertartás alatt, az első hitvesi csókunkra. Arra is jól emlékszem, mikor apja a beszédében finoman emlékeztetett előző beszélgetésünkre, miszerint rendőr, és tudja használni a fegyverét. De én kérném arra, hogy lőjön le, ha akár csak egy pillanatra is megbántanám szerelmemet. Az éjfélhez közeledve a két apa kis figyelmet kért a násznéptől. Éppen Bellával táncoltunk, amikor is mindenki körénk gyűlt, és hatalmas meglepetést kaptunk. Apáink közösen egy házzal ajándékoztak meg minket. Egy autó várt már ránk, és azonnal oda vitt minket. Holnap délelőtt pedig onnan indulhatunk a nászutunkra. Nem máshova, mint Londonba.

A kocsi lefékezett egy hatalmas ház előtt, és mi alig mertük elhinni, hogy ez a miénk.

- Sok unokát szeretnének, biztos azért vettek ekkora házat. - álmélkodott Bella.

- Akkor talán ideje lenne nekilátni, hogy teljesítsük a kívánságukat. - kaptam az ölembe a feleségemet, és a hálószobáig meg sem álltunk. Belépve mindkettőnket elkapott a pánik.

- Edward, én még… szóval… én még soha nem… - próbálta Bella elmondani nekem, hogy még soha nem volt férfival.

- Csss, szerelmem. Akkor majd most mind a ketten beletanulunk. Lesz rá elég időnk. - kacsintottam rá, de én is ugyan úgy izgultam. Megcsókoltam, és közben az ágy felé araszoltunk mind a ketten. Megfordítottam, hogy a ruhája hátuljához hozzáférjek, és elszörnyedtem a sok domb láttám.

- Ezzel sose fogok végezni. - adtam hangot nemtetszésemnek.

- Van rá elég időnk. - ismételte kuncogva, de sóhajjá alakult át, amint megérezte a hátán, hogy minden gomb után egy csókot adok a felszabadult területre. Amint végeztem a gombolással, lassan bújtattam ki a ruhából szerelmemet, és áhítattal néztem csodálatos testét. Megfordítottam, és elpirulva sütötte le a szemét. Felemeltem az állát óvatosan, hogy a szemembe nézhessen.

- Gyönyörű vagy, egyszerűen káprázatos, ne légy zavarban. - mondtam neki, és bizonyítva megcsókoltam. Remegő kezeivel próbálta meg kigombolni az ingen, és levenni a nyakkendőmet, miközben a nyakát hintettem be csókokkal. De végül sikerrel járt, és simítva tolta le a vállamról az anyagot. Lassan húzta végig egyik ujját fedetlen mellkasomon, aminek hatására remegni kezdtem. De nem volt elég neki, ujját ajkai követték, és ezzel teljesen elvette az eszemet. Felrántottam magamhoz, és az ölembe kapva az ágyra fektettem, és felé tornyosulva csókoltam őt. De úgy éreztem nem bánja, mert kezei folyamatosan simogattak, a lábait derekam köré csavarta. Túl sok ruha volt még rajtunk, ezért lecsúsztam, és a harisnyakötőt kezdtem bontogatni, majd a finom anyagot a fogaimmal húztam le, és visszafelé a felszabadult területet alaposan végigcsókoltam. Bella felkönyökölve figyelte a ténykedésem, és a szemein láttam, hogy mennyire élvezi. Amint kivégeztem a harisnyát, kihasználtam, hogy a háta szabad, és a fűzőjét kezdtem el bontogatni, miközben szakadatlanul csókoltam. Egyre türelmetlenebb lettem, és egy határozott mozdulattal szétszakítottam a finom darabot. De egyikünk sem bánta, főleg nem akkor, amikor a kezeimbe vehettem Bella formás kebleit. Óvatosan simogattam őket, mintha porcelánból lennének, és nem bírtam ki, hogy ne ízleljem meg. Amint a nyelvem elkezdte kényeztetni, Bellából hangos nyögés szakadt fel, amit a szája elé kapott kezével próbált meg elfojtani.

- Hallani akarom a hangod. Hallani akarom, hogy élvezed. - mondtam, majd elvettem a kezét a szája elöl. A kezemet megragadva átfordította a helyzetünket, így én kerültem alulra. A kebleit eltakarta előrehulló haja, így félresöpörve az útból akadálytalanul csodálhattam. De Bella nem hagyott sok időt, mert azonnal a nadrágomat kezdte el bontogatni, és az alsó nadrágommal együtt rángatta le rólam. Teljesen meztelenül feküdtem előtte, és úgy láttam tetszett neki. Mellém térdelt, és simogatni kezdett. Először csak a mellkasomat, majd lentebb tévedt a keze a hasamra, és végül elérte a már amúgy is kemény férfiasságomat. A meglepetéstől felnyögtem, és hirtelen felültem az ágyban.

- Valami rosszat csináltam. - kapta rám ijedten a tekintetét.

- Ellenkezőleg. - ráztam a fejem - Túl jót.

- Akkor had csináljam. - lökött vissza az ágyra, és a kezébe vette az irányítást. Lassan simogatott, és mégis csak rövid ideig bírtam. Hirtelen fordítottam magam alá, és csókokkal halmoztam el, ahol értem. Lassan haladtam lefelé, amíg el nem értem a bugyiját. Ezt is a számmal húztam le róla, és a lábán visszafelé haladva beborítottam minden apró puszikkal. Ahogy egyre fentebb értem, Bella önkéntelenül is, de egyre jobban széttárta a lábait, felkínálva így magát. Kaptam a lehetőségen, és először apró csókot adtam nőiességére. Ő is hasonló képen reagált, hirtelen felpattant.

- Túl jó. - zihálta, de óvatosan visszanyomtam az ágyra. Kezeimmel néhányszor végigsimítottam rajta, majd ismét az ajkaimmal kényeztettem. Minden egyes érintésemre összerezdült, és hangos sóhajok hagyták el ajkait. Amint a nyelvemmel óvatosan belé furakodtam, egy hangos sikoly kíséretében utolérte a gyönyör. Remegett egész testében, és én arcát simogatva próbáltam meg lenyugtatni. Még ízével a számban csókoltam meg és térdeltem a combjai közé.

- Ha valamit rosszul csinálok, vagy nem is tudom, azonnal állíts le. - kértem, mert féltem, hogy fájdalmat okozok neki.

- Ne beszélj annyit, csak csináld! - rótt meg mosolyogva, és megcsókolt, én pedig lassan összeillesztettem a testünket. Szűk volt, és nagyon forró, és olyan érzés, amit nem lehet szavakkal leírni. Bella összeszorította a szemét, és egy percig ki sem nyitotta azt. Éppen akartam valamit tenni, hogy megszűntessem a fájdalmát, de kinyitotta a szemét, és aprót mozdított a csípőjén. Ez olyan érzelem lavinát indított be nálam, hogy hangosan felnyögtem, és mozogni kezdtem. Először lassan, de ez Bellának nem volt elég, mert belemarkolt a fenekembe, és gyorsabb tempóra ösztönzött. Nem tudtam nem megadni neki, miközben vadul téptük egymás ajkait. Nyelvünk és testünk egy ritmusra táncolt, és a gerincem mentén végigfutott egy furcsa érzés, majd egyre gyakrabban, mikor már éreztem, hogy egyre közelebb a vég. Bella sikolyai egyre hangosabbak lettek, de azt hiszem nálam nem volt hangosabb.

- Bellah… - nyögtem alig hallhatóan - Már nem bírom sokáig - vallottam be neki.

- Akkor gyere velem. - súgta, és éreztem, hogy megfeszül a karjaimban, és férfiasságom körül lüktetni kezd. Ez már nekem is túl sok volt, mert a következő lökésnél én is a mennyországban éreztem magamat. Óvatosan ránehezedtem szerelmemre, aki ezt egyáltalán nem bánta, és szorosan magához ölelt.

- Ez csodálatos volt. - mondta alig hallhatóan, miközben kapkodta a levegőt.

- Köszönöm. - csókoltam meg lágyan.

- Azt nem mondtam, hogy ennyi volt. - fordította meg helyzetünket, mikor érezte, hogy le akarok róla mászni. És a csípőmre ülve újraélesztette bennem a tüzet, abban reménykedve, hogy ma éjszaka tényleg szülők lehetünk.

Aprót ráztam a fejemen, hogy eltüntessem a buja képeket. Rosalieék szobájában álltam a tükör előtt, és a nyakkendőmet igazítottam. Biztos, hogy sokáig állhattam már bámulva a tükör előtt, mert Emmett hatalmasat vágott a hátamra.

- Azt hittem már meghaltál. Vagy beijedtél. - vigyorgott rám a tükörbe.

- Emmett már majd száz éve halott vagyok, és nem ijedtem be, csak elgondolkodtam.

- Azt látom, már tíz perce bámulod magad a tükörbe. Ennyire egoista te sem lehetsz. - vigyorgott még mindig rám, és kiment a szobából. Még most is alig tudtam elhinni, hogy az imént átéltek nem a valóság volt. Pedig annyira annak tűnt. És mégis itt állok, vámpír vagyok, és fél óra múlva elveszem életem szerelmét, akivel az imént még majd száz évvel korábban emberként házasodtam össze. Kicsit zavarodott voltam, de mégis tetszett, amit a képzeletem vetített elém. És remélem, hogy néhány óra múlva a nászutunkon ugyanígy tarthatom majd a karjaimban azt a nőt, aki mindennél jobban szeretek.

…VÉGE

Indecisive – Döntésképtelen Alicia Mirza novellája

Indecisive – Döntésképtelen

Az ész és a szív harca

Egy aprót sóhajtottam, és lehajtottam a fejemet az asztal lapjára. Felpillantottam, s az egyetlen fényforrásra a pislákoló asztali lámpára pillantottam a szűk szobában. Olyan érzésem volt, mintha fulladoznék, a dohos levegő nem adott elég friss oxigént, az apró dolgozószoba pedig olyan volt, mintha egy cella lenne.
 Az én börtönöm.
 Még egy sóhajt megeresztettem, és tovább bámultam a lámpát. Egy emberöltő hosszúságú idő után rápillantottam a sötétségbe borult faliórára s csalódottan konstatáltam, hogy mindössze tíz perc telt el. Egy üres lap felé nyúltam az asztalon, s firkálgatni kezdtem. Talán fél óra múlva történt, hogy a lámpa egyre jobban pislákolni kezdett, s idegesítővé vált a percenként sötétségbe boruló szoba.
 Hangtalanul felálltam, s a szemközti falhoz léptem, majd felkapcsoltam a mennyezeti lámpát. A szoba fényárba kezdett úszni, s átkoztam magamat, hogy erre eddig nem voltam képes rájönni. Éppen vissza készültem ülni a süppedős forgószékbe, amikor egy hang ütötte meg a fülemet a másik szoba felől.
 Bár egész életemben azt hallottam, hogy hallgatózni tilos, mégis a kíváncsiság, és az unatkozás okozta ingerültség győzött a jó oldalam felett. Óvatosan a két szobát összekötő ajtóhoz léptem, s a fülemet ráhelyeztem. A szívverésem felgyorsult, a lélegzetem elakadt, amikor két ismerős hangot meghallottam.
 - Szóval tagadja, hogy ott lett volna. – A dühödt hangot, amely ezt a mondatot kiejtette a száján egyből felismertem, apám volt az.
 - Azt tagadom, hogy bármit is loptam volna, vagy bárkit is bántottam volna, ami azt illeti ott voltam. - A következő hang is ismerősen csengett, biztos voltam benne, hogy hallottam már valahol, de nem tudtam beazonosítani.
 - És azt tagadja, hogy ismerte azt a férfit, aki elsütötte a ravaszt? – kérdezte apám egyre ingerültebben.
 - Nem, tényleg ismertem – vallotta a hangja alapján nálam nem sokkal idősebb fiú be.
 - Milyen kapcsolatot ápolt az elkövetőkkel?  - A fiú válaszát nem hallottam, ő jóval halkabban, nyugodtabban beszélt, mint az édesapám.
 - Ugye tudja, hogy ennyi pont elég ahhoz, hogy lecsukassam. Ott volt az elkövetőkkel, ismerte őket, sőt az elmondások alapján ön is velük jött, ön is bűntárs.
 - Azt viszont kihagyta, hogy nem él lövöldöztem, s loptam, hanem én megmentettem egy lány életét – reagált a fiú is. Émelyegve elléptem az ajtótól.  Muszáj volt megkapaszkodnom az asztal szélében, mert újra rám törtek az emlékek.
 Délután volt, bár a Nap még magasan járt az égen, sehol egy felhő, a madarak boldogan csiripeltek. Az ősz már megérkezett, a hőmérséklet már sokat csökkent, de egy lengébb kabát pont elég volt. A bank felé igyekeztem, ki akartam venni egy kis pénzt, hogy elmehessek vásárolni másnap Sophie-val.
 Beléptem a napfényben úszó épületbe, s az automata felé vettem az irányt. Minden a megszokott volt, az alkalmazottak intézkedtek, az ügyfelek idegesen pillantgattak az órájukra, és türelmetlenül vártak.
 Ha öt perccel előbb érkezem, s nem beszélgettem volna még a legjobb barátnőmmel az iskolába, akkor még szépen kisétáltam volna az ajtón az előtt, hogy bármi történt volna, de én nem így tettem.
 A táskámban keresgéltem a bankkártyámat, tegnap este pakoltam át, s nem emlékeztem hova tettem a pénztárcámat. A nyugodt csendet egy hirtelen sikoly zavarta meg, s hátrafordultam.
Kővé dermedtem.
Egy csapat sí maszkos pisztollyal felszerelt férfi jelent meg a márvánnyal díszített teremben, s a bank, mint egy méhkas felbolydult. Mindenki sikítozva szaladt, az álarcosok pedig kiabáltak, s hadonásztak a pisztollyal. Nem mozdultam. Nem TUDTAM mozdulni, az agyam parancsaira nem válaszoltak a végtagjaim, olyan volt, mintha lelassult volna az idő, s én egy távoli megfigyelő lettem volna.
Láttam, ahogy az egyik fiatal alkalmazott lány idegesen pakolja a pénzt a zsákba, láttam, ahogy a többi ügyfél feltett kezekkel lehasal, látom, ahogy a sarokba állított pénzautomata mellett állva kiszúr az egyik elkövető. Látom, ahogy a szája mozog és hadonászik felém, de az agyamig nem jutnak el a szavak.
Ekkor felemeli a pisztolyát s rám céloz, a ravasz elsül, s én becsukom a szememet. Várom a halált, mert tudtam, nincs menekvés számomra, egyszerűen a sokktól mozdulni sem tudtam. Azonban nem azt történt, amit vártam. Oldalról egy súlyos lökést éreztem, s a becsapódást. A márvány padlóba vertem a fejemet, a megmentőm, aki pedig teljes erejéből ellökött rajtam feküdt.
Csukott szememet alig merem kinyitni, de amikor megérzem a fémes illatot, s a fejemhez kapva meleg ragacsos valami lepi be a kezemet, akkor felpattannak a szemhéjaim. Csak egy pillanatra láttam a megmentőmet, de ez is elég volt, hogy örökre az emlékeim között éljen tovább. Rajta is sí maszk volt, s fekete dzseki és nadrág, de az álarc alól kivillant a gyönyörű smaragd szempár.
Nem tudtam mi történt, amíg a földön feküdtem, de az utca felüli ablakra pillantva megláttam a villogó rendőrautókat, s még mielőtt megpróbálhattam volna felkelni apám rontott be az ajtón, olyan gyilkos pillantásokkal nézve körül, amilyet tőle még sohasem láttam, majd rám tévedt a pillantása, s az aggódás elemi erővel sújtott le rá.
Behunytam a szememet, de éreztem, ahogy még mindig reszketek. Mikor kinyitom, az ajtó csukódik, s egy fiú rohan szinte át a szobán. Csak egy pillantást vet az irányomba, de így is felismerem a smaragd zöld szempár tulajdonosát. Mielőtt gondolkoztam volna sietve utána indultam. Átvágtam a rendőrkapitányságon, és kiléptem a friss őszi levegőre. A fiú már az utca sarknál járt, amikor utána kiabáltam.
- Hé, várj! – Úgy tűnt, hogy nem hallotta meg, vagy csak nem akarta meghallani, de aztán hátrafordult, s csodálkozva meredt rám. Kihasználtam az adandó alkalmat, s odarohantam hozzá.
- Köszönöm, hogy megmentetted az életemet – suttogtam alig hallhatóan lesütött szemekkel, s a cipőmet vizslattam. Nem mertem a szemébe nézni, féltem a reakciójától is.
- Honnan? – kérdezte kíváncsian, s erre felpillantottam. Egy felettébb helyes, velem körülbelül egykorú, maximum egy-két évvel idősebb fiú állt előttem. Az őszi szél összekuszálta alapból kissé összevissza álló rakoncátlan sötétbarna, majdnem fekete tincseit, ajkain pedig halvány mosoly játszadozott. A fiú nyúlánk volt, de látszott rajta, hogy jó erőben van.
- A szemed… felismertem a szemeidet – mondtam, miközben próbáltam ellenkező irányba nézni, de így is éreztem, hogy elpirulok.
- A szemeimet? Miért, mi olyan különleges bennük? Olyan semmilyen színűek, leginkább pocsolyára tudnám őket hasonlítani – mondta, s grimaszolt egyet hozzá.
- Pocsolya? Néztél már valaha tükörbe? Olyanok, mint két smaragd – mondta egy halkabban, a végét már csak motyogtam, de láttam a fiún, hogy meghallotta.
- Egyébként szívesen. Mark vagyok, Mark Black. – Nyújtotta felém a kezét.
- Annabel, Annabel Lear – mondtam.
- Annabel, gyönyörű név – mondta, s már meg sem lepődtem, ahogy az arcom égni kezdett.
- Mit szólnál, hogyha úgy köszönnéd meg a dolgot, hogy eljössz, velem mondjuk egy étterembe – mondta, mire nekem összeszorult a szívem. Markra pillantottam, majd elfordulok. A szívem egyből ujjongott, s azt kiáltotta „Igen”, azonban az eszem mást mondott: „Ez a fiú egy bűnöző, ő maga volt az egyik elkövető.”
- Sajnos nemet kell mondanom – válaszolom rebegve, a fiú szemében megértés csillan és… csalódottság.
- Természetesen megértem. – Bólintott. – Akkor hát, szia – mondta, s eltűnt az utcasarkon. Én csak bámultam, s bámultam utána.
- Szia – nyögtem ki, bár Mark valószínűleg már messze járt. Zsongó fejjel baktattam visszafelé az irodába, s rogytam le a székbe, észre se vettem, hogy az apám is a szobában van.
- Hol voltál? – kérdezi mérgesen.
- Kellett egy kis friss levegő, nem éreztem jól magam – füllentettem, bár így visszagondolva nem is nagy hazugság, hiszen a bezártságtól tényleg fuldokló érzésem volt.
- Most már jól vagy? – kérdezte aggódva, a méreg azonnal eltűnt a vonásaiból, s a hangjából.
- Már sokkal jobban. – Bólintottam. Jól van, még egy hazugság, sokkal rosszabbul vagyok. – Ki volt az a fiú, aki szinte kirohant tőled? – kérdezem ártatlanul egy fél perc néma csönd után. Apa frusztráltan néz rám, mintha nem tudná, mit mondjon el, s mit nem.
- Az egyik… elkövető – válaszolja végül.
- Akkor miért nincs már börtönben? – kérdeztem összeráncolt homlokkal.
- Ő volt az, aki félrelökött Téged, s ezt enyhítő körülménynek számolták föl, főleg az után, hogy szembefordult a többivel – válaszolta végül apa.
- Szóval… semmit nem fog kapni? – kérdeztem.
- Még folyik az ügy – mondja és érzem, hogy ezzel lezártnak tekinti az ügyet. Még köszön egyet, s visszasétál az irodájába. Remek, még két órát tölthetek itt, mert apa nem engedi, hogy egyedül menjek (sőt igazából rajta kívül bárkivel) bárhova, szóval megvárhatom, hogy lejárjon a műszaka, majd hazavisz kocsival az egy utcára lévő házunkhoz.
      Még egyet sóhajtok, majd újra az asztallapra hajtom a fejemet, azonban az hideg, s kemény, ezért a pulcsimat a kezem alá gyűröm. Némán hallgatom, ahogy az óra kattog, míg végül azt hiszem elbóbiskoltam.
Két nap telt el az óta az ominózus találkozás óta, amiről természetesen otthon nem számoltam be, azonban valaki másnak igen… Éppen Sophiéknál ültem, s tovább faggatott.
- Szóval lehet, hogy megússza? Akkor miért nem próbálod meg vele? – kérdezte a barátnőm körülbelül ezredszerre.
- Jah, komolyan, te olyannak ismersz, aki csak úgy elmegy egy idegen, ráadásul bűnöző fiúval randizni? – kérdeztem a szememet forgatva, azonban úgy tűnt Sophie-nak fel sem tűnt a dolog.
- Miért ne, ahogy elmondtad nagyon helyes fiú, s megmentette az életedet – mondta a barátnőm.
- Előtte meg ki akart rabolni egy bankot – szúrtam közbe.
- Ne légy már ilyen, bárcsak engem hívna el egy titokzatos, jóképű srác.
- Hahó, neked pasid van, mi van Jasonnel?
- Azért álmodozni még lehet…
- Javíthatatlan vagy Soph.
- Én is szeretlek téged Any.
Még sokat beszélgettünk Sophie-val, azonban hatkor úgy határoztam, hogy hazamegyek. Tárcsáztam apa számát, hogy mikorra tudna ide érni, azonban kiderült, hogy apának nagyon fontos ügye van most, és anya is dolgozik még.
Apa hiába próbált bármilyen megoldást találni, semmi sem jött össze, s végül úgy határozott, hogy egyedül is hazamehetek. Elbúcsúztam még gyorsan Sophie-tól, s elindultam haza, útközben azonban bementem egy kis ABC-be, s vettem egy Coca Colát (anya fogorvos, és az ő környezetében sohasem ihatok semmilyen egészségtelen cukros löttyöt, ezért minden esendő alkalmat kihasználok.
Éppen befordultam az egyik sarkon, amikor hirtelen éreztem, hogy a fölön kötök ki valamilyen erőhatásnak hála. A kólám a fölön kötött ki, de legalább nem a ruhámon, azonban valami, vagyis inkább esetemben valaki más kötött ki rajtam.
Kellett egy pár másodperc, amíg rájöttem, hogy ki is fekszik rajtam: Mark.
Amilyen gyorsan csak tudott lemászott rólam, s sűrű bocsánatkérések közepette állt fel. Úgy tűnt nem nézett még felém, ezért történt az, hogy csak mikor már én is álltam esett le neki, hogy kit is sikerült „letámadnia”.
- Annabel? – kérdezte meglepetten.
- Szia – köszöntem neki.
- Micsoda meglepetés. Nem mellesleg nagyon sajnálom az esést, s a kóládat. – Nézett rám boci szemekkel.
- Semmi baj, én is hibás vagyok, nem figyeltem – válaszoltam udvariasan.
- Mi lenne, ha kiengesztelnélek egy kávéval? – kérdezte halványan mosolyogva. Elgondolkodtam. Sophie-nak talán igaza lehet, egy próbát megér, de aztán bevillant az apám hangja „Az egyik… elkövető.”. Apa mindig is védett, s a baleset óta majdhogynem huszonnégy órás megfigyelés alatt vagyok, szeretem őt, de lassan megfojt.
Sohasem gondoltam, hogy ilyet teszek, s mintha egy másik lány szájából hallottam volna, megszólaltam:
- Sajnos nem jó, nem szeretem a kávét, azonban a forrócsokit annál jobban. – Láttam, ahogy Mark szeme felcsillan, s rájöttem, hogy mit mondtam egy másodperccel azelőtt.
- Szóval forrócsoki. Tudom a város legjobb forrócsokisát. – Mosolyodott el. Még lemondhatom- győzködtem magamat, de megint csak a rendőrőrsi szoba fullasztó bezártsága, s magánya jutott eszembe, s elvettem az ötletet.
Életembe először lázadni akartam, azt akartam, hogy egyszer én dönthessek, hogy azt csinálhassam, amit akarok, s olyat tettem, amit ez előtt a pillanat előtt sohasem tettem volna meg. Markhoz sétálok, s belesuttogom szexisen a fülébe.
-  Csodás. – Majd, mint aki jól végezte a dolgát tovább indultam, de olyan lassan, hogy Mark biztosan utolérhessen.
- Hé, várj Bell – mondta, mire megepedten fordultam vissza.  Eddig még sohasem hívott így senki, mindenkinek csak Any, vagy egyszerűen Anne voltam.  De valahogy tetszett a név, különleges volt.
- Bell? – kérdeztem kíváncsian.
- Pont olyan gyönyörű vagy, mint Bell a Szépség és a Szörnyeteg című történetben – válaszolja mosolyogva, amint utolér. – Mellesleg mi lenne, ha én vezetnék, mert a hely, ahova vinni akarlak az ellenkező irányban van.
- Vezess mester! – mondtam felszabadultan. Nem értem magamat:
1. egy idegen fiúval vihorászok az úton, ahelyett, hogy hazamennék.
2. nem elég, hogy idegen, de valószínűleg bűnöző is.
 3. a szüleim semmit sem tudnak mind erről.
4. engedem, hogy csak úgy bárhova elvigyen, s simán kirabolhat vagy akár meg is erőszakolhat egy sötét eldugott sikátorban.
    Szóval összességében megállapíthatjuk, hogy egy őrült vagyok, jó tudni.
- Mesélj magadról – mondja, amint sétálunk az úton.
- Teljesen átlagos vagyok. Apám rendőr, anyám orvos, egyke vagyok. Mindig is féltettek, s az… eset óta gyakorlatilag a saját szobám, s a rendőrségi dolgozószobák egyikének lettem a rabja. Most vagyok végzős a gimiben, s én is orvos szeretnék lenni, mint az anyám. Nem vagyok valami szociális alkat, de van egy barátnőm, akivel szinte pelenkás korunk óta jóban vagyunk.
- És mi a hobbid? – kérdezte kíváncsian, legalábbis úgy tűnt nekem.
- Imádok olvasni, s rajzolni – válaszolom.
- Várj, állj meg – mondja úgy egy perc múlva, én pedig értetlenül nézek rá. Megfogja a kezemet, s egy elhagyatottabb mellékutcába vezet. A szemembe néz, s látom, hogy valami komolyabb dolgot akar mondani.
- Annabel… Szeretnék tőled bocsánatot kérni először is – mondja, s én egyre értetlenebbnek tűnhetek, mert tovább magyaráz. – Nem tudom, hogy miért és hogyan, egyszerűen egyik pillanatról a másikra bekerültem ebbe a… társaságba, és hogy tetsszek nekik olyanokat tettem, amit szóval… nem kellett volna. Akkor, amikor Jess képes lett volna lelőni Téged, csak azért, mert nem fekszel le eltört bennem valami. Nem gondolkodtam, csak ugrottam, nem engedhettem, hogy meghalj, túl tisztának, kedvesnek és gyönyörűnek tűntél.
- Olyan voltál, mint egy angyal a szőke hullámos hajaddal, s égszínkék szemeddel abban a fehér kabátban, olyan voltál, mint egy isteni jel, jel, hogy ha így folytatom, akkor egyre mélyebbre fogok süllyedni, s nem lesz megállás. Bárki bármit mond, tudom, hogy Téged a mennyből küldtek hozzám, hogy jó útra téríts. – Mikor befejezte a szemembe fúrta a smaragd szemeit, s valami reakcióra várt, de nem tudtam megszólani, inkább közelebb léptem hozzá, és egy apró, gyengéd csókot nyomtam a szájára, de mielőtt elhúzódhattam volna ő marasztalt ajkai játékával. Átölelte a derekamat, én pedig a nyakát, s közelebb húzódtunk egymáshoz.
Mézédes ajkai végigszántották az egész nyakamat apró csókokkal behintve, majd újra visszatévedtek az ajkaimra. Egy apró sóhaj szakadt fel belőlem, ahogy elkezdte a hátamat simogatni. Egy perc után elengedett, én pedig kissé hátraléptem, s szégyenlősen lesütöttem a szememet.
- Milyen volt a reakcióm?
- Tökéletes – válaszolta, én pedig elmosolyodtam.
- Na, és mi lesz azzal a beígért forrócsokival? – kérdeztem, mire ő elnevette magát, s megfogta a kezemet, majd visszatértünk a főútra, mintha mi sem történt volna… de történt – kellett emlékeztetnem magamat.
- Na és most te mesélj magadról – mondtam neki.
- A szüleim még kiskoromba elváltak, majd rá pár évvel anyám, akivel addig éltem egy autóbalesetben meghalt, s az apámhoz és az új feleségéhez kerültem. Igazából apám sohasem volta az apám, legalábbis nem úgy viselkedett, mindent megadott, de nem szeretett, talán ezért is kezdtem el rossz társaságokba keveredni, ki akartam szúrni vele, azt akartam, hogy észrevegyen.
Aztán tavaly ő is meghalt, a felesége pedig nem vállalta a nevelésemet, ezért mert akkor még csak tizenhét voltam otthonba kerültem, nem volt a mostohaanyámon kívül egyetlen rokonom se, majd mikor betöltöttem a tizennyolcat az örökségemből vettem egy apró lakást, és azóta egyedül élek.
- Nem valami fényes gyerekkorod volt, sajnálom – mondom őszintén, ő viszont csak legyint egyet.
- Élj a mának, ne a múltnak, ez a mottóm – mosolyodott el. – Meg is érkeztünk. – Mutatott egy apró kis kávéházra. Bent pont olyan volt, mint amilyennek képzeltem, hangulatos, és családias. Egy apró kerek asztalnál foglaltunk helyet, s mindketten egy-egy forrócsokoládét rendeltünk.
- Mellesleg, figyelmeztetlek, hogy az apám meg fog ölni – mondtam elhúzott szájjal fintorogva.
- Miért is? – kérdezte.
- Mert elraboltál úton hazafelé – mondtam.
- Aha, nem tűnt fel.
- Nagy hiba.
- Állj, Lear a vezetékneved ugye? – kérdezte homlokráncolva, s én bólintottam. – S azt mondatd, hogy az apád rendőr – megint bólintok-, Lear nyomozó az apád? – kérdezi tágra nyílt szemekkel, s én bólintok.
- Akkor azelőtt, hogy megölne, úgy tíz évre börtönbe csukat – mondja.
- Azt hiszem jobb lesz, ha megyek most, mielőtt tényleg így történne.
- Hé, még meg sem érkezett az italod, legalább azt várd meg, kérlek.
- Jól van.
 - Na és milyen apa, mert rendőrnek elég… szigorú.
 - Szülőnek is, mondom a bankban történtek óta, gyakorlatilag rab vagyok.
 - Sajnálom – mondta.
 - Ne tedd, neked rosszabb.
 - Nem… én megérdemeltem, apádnak igaza van, a börtönt is megérdemelném, csak azzal tényleg végleg tönkremenne valószínűleg az életem.
 - Ne mondj ilyeneket, ha te nem lennél, akkor én most már halott lennék.
 - Nem biztos, lehet, hogy lett volna más, aki megment. Bell, én rossz vagyok, rossz dolgokat követtem el – mondta, s lehajtott a fejét, én az állánál fogva felemeltem a fejét, hogy a szemébe nézhessek.
 - Egy bölcs embertől egyszer azt hallottam: „Ne a múltnak élj, hanem a jelennek.” Ha képes vagy a változásra, akkor nincs baj.
 - Azt hiszem, tényleg jobb lesz, ha elmész, rossz ötlet volt az, hogy elhívtalak – mondta, s egy pillanatra lefagytam. Ezt most miért mondta? Könnyek gyűltek a szemembe, ahogy gyorsan átvágtam a kávézón, s kiléptem az utcára, nem figyeltem merre megyek, csak mentem előre.
 Mikor már lenyugodtam vettem észre, hogy ötletem sincs, merre vagyok. Már besötétedett, nem láttam az orromig sem ráadásul, de arra rájöttem, hogy nagyon rossz irányba jöhettem. Megijedtem, elővettem a mobilomat, de észevettem, hogy az teljesen le van merülve. Hát persze, ezért nem hívott még apa.
 Gyorsan a kabát zsebembe rejtettem a használhatatlan kütyüt, s még jobban körülnéztem. A város e részén nem nagyon jártam még, vagy ha jól gondolom, akkor sohasem. Tovább indulok, majd az épület oldalához simulok, amikor hangokat hallok.
 Részeg emberek hangját, amint nagyban kiabálnak, a vér megfagy az ereimben, ahogy egyre közelebb érnek, s egyre jobban hallhatóvá válnak. Már az utcasarkon fordulnak be, amikor valaki hirtelen befogja a számat, és hátrahúz. A támadómat ütöm, rúgom, kiabálni próbálom, de úgy fog, mintha meg sem érezné. Egyre hátrébb vonszol, távolabb a részegeknél, majd mikor már nem is hallom őket megáll.
 Leveszi a kezét a számról, és maga felé fordít.
 - Mark – nyögöm, szinte hangtalanul mikor felismerem.
 - Bell, apádnak igaza van, veszélyesek az utcák, főleg egy ilyen gyönyörű lány számára. – A hirtelen megkönnyebbülés miatt gondolkodás nélkül megcsókolom a fiút, akiben még mindig nem szabadna bíznom, és aki az előbb úgy megsértett. Mellesleg miatta tévedtem el.
 - Vigyél haza – mondom halkan mikor elszakadok tőle. Ő bólint, s miután elmondom a címet kézen fogva vezet haza. A ház előtt megállva feltűnik, hogy a konyhából fény szűrődik ki. A francba…
 - Azt hiszem jobb lesz, ha most bemegyek – mondtam.
 - Hé, még a számodat sem tudom – mondta, majd gyorsan egy papírra felírtam a mobilom számát, majd elköszöntem tőle.
 - Egy búcsúcsókot sem kapok? – kérdezte kissé felháborodottan, én viszont csak egy puszit nyomtam az arcára.
 - Vigyázz magadra, és… köszönöm.
 Nehezen, de kimagyaráztam magamat úgy, hogy mégis ott maradtam még egy kicsit Sophie-nál, bár a szüleim így is nagyon ki voltak akadva, hogy nem szóltam. Nem is tudom, mi lenne, ha az igazat mondanám el.
 A nap felettébb unalmasan telt, az iskolában semmi érdemleges nem történt azon kívül, hogy Sophie minden részletéről a tegnap estének kifaggatott azután, hogy kiléptem az ajtajukon.
 - És jól csókol? – kérdezte századszorra, vagy talán ezredszerre?
 - Nagyon – mondtam.
 - Látod, s te nem akartál rám hallgatni.
 - Tudod Soph, félek – mondom egy idő után.
 - Mitől?
 - Apa reakciójától, ő Markot börtönbe akarja zárni, nem a pasimként látni.
 - Szerintem csak beszélj vele, vagy szökj el titokban Markkal – vonja meg a vállát, azonban nekem más ötletem van. Volt időm végig gondolni az elmúlt időszakot az órákon, és arra jutottam, hogy a legjobb az lesz, ha nem találkozok vele többet.
 - Nem fogok vele többet találkozni – mondom ki végül hangosan, miközben Sophie úgy néz rám, mint valami őröltre.
 - Hogy mi? – kérdezi vissza, hátha rosszul hallott.
 - Tudom, mi lenne a szüleim véleménye róla, s azt is tudom, hogy igazuk lenne. Édes istenem orvosira akarok menni, híres kutatóorvos akarok lenni, Marj pedig… Mark részt vett egy bankrablásban – kelek ki magamból. – Valószínűleg lesittelik, majd valami csöves lesz, jobb esetben egy rozoga albérletben fog lakni, hiszen még az érettségije sincs meg.
 - Any… Előbb még úgy áradoztál róla, mint valami szentről, mi van veled? – kérdezi furcsán Sophie.
 - Felnőttként próbálok gondolkodni. Tudod Soph, te is megpróbálhatnád – mondtam miután rájöttem, hogy az egész az ő ötlete volt, meg is erőszakolhattak volna ott a sötétben.
 - Lehet, hogy te „reális” vagy, de mellette egy negatív bunkó. Mark megmentette az életed, lehet, hogy előtte rossz volt, de megváltozott. Mi történt veled Anne? Annabel, hiszen fél perce még, mint egy szerelmes kamasz áradoztál róla.
 - Elgondolkodtam.
 - Tudod mit, én is elgondolkodtam, te nem az én Anym vagy, jó lehet, hogy az én legjobb barátnőm felelősségteljesebb, mint az, aki tegnap elment Markkal, de nem is olyan fagyos, mint akit most játszol, szólj, ha majd újra a régi önmagad leszel, addig is felesleges beszélgetnünk, rossz hallgatni téged. – Sophie dühösen meredt rám, majd elsétált. Néztem, ahogy kisétál az életemből, s nem mentem utána, nem mert engem is felhergelt.
 Öt év telt el azóta, hogy Markkal találkoztam, s hogy Sophia Meyerson már nem tartja a legjobb barátnőmnek magát. Azóta felvettek az orvosira, és kőkeményen tanulok.
 A könyvtárban ülök, s próbálok valamit beleverni a fejembe, de sehogy sem megy, újra meg újra visszaemlékezem arra, hogy hogyan viselkedett velem Sophie azután, keresztülnézett rajtam, nem szólt hozzám. Ha nem lenne elég az, hogy a legjobb barátnőmet elvesztettem, a szüleik is meghaltak, három éve történt, most is tökéletesen emlékszem arra a napra.
 - Édesem, nem jössz el velünk kirándulni? – kérdezte anya.
 - Jaj, anya. Holnap vizsgám lesz, pont valami kirándulásra érek rá.
 - Nem kéne így strapálnod magad.
 - Anya, képzeld az orvosi nem gyerekjáték, jó orvos akarok lenni, azaz ára ennek, hogy sokat tanulok.
 - Jól van, akkor maradj itthon, de olyan ritkán találkozunk, folyton a könyveiddel vagy elfoglalva. Mellesleg én is orvosit végeztem, mégsem hanyagoltam el a családomat.
 - Kérlek, hagyj egyedül – morgolódom.
 - Kicsim, gyere velünk.
 - Anya, menj ki a szobámból, tanulni szeretnék.
 - Jól van, tanulj, szia – mondta hidegen, majd ott hagyott.
 Soha többé nem láttam, nem mondhattam el neki, hogy sajnálom, hogy szeretem, nem én a tanulást választottam helyettük. Egy sofőr elaludt, és az ő sávjukba sodródott, frontálisan ütköztek, anyu és apu is a helyszínen elvesztette az életét.
 Azóta még jobban az árnyéka vagyok önmagamnak, a könyvek az egyetlen táraságom. Nagyot sóhajtok, majd a polcokhoz lépek, hogy egy másik könyvet levegyek. Megfogom, de mielőtt kihúzhatnám, a másik oldalról valaki leszedi. Mérgesen pillantok az illetőre, azonban pár másodperc múlva feleszmélek, és majdnem elájulok.
 Egy smaragdzöld szempár vizslat engem a tekintetével.
 - Legyen inkább a tied Bell – mondta Mark. Miután Sophie-nak elmondtam a dolgot Mark keresett, de én nem foglalkoztam vele, egy idő után feladta, sohasem gondoltam, hogy valaha még látom.
 Megkerülöm a polcsort és odasétálok hozzá. Nem sokast változott, de ha lehet még helyesebbé vált az elmúlt évek során.
 - Hát te? – kérdeztem.
 - Olvasni jöttem meglepően – mondta.
 - Gondoltam, és mit?
 - Könyveket.
 - Ez kezd idegesíteni.
 - Sajnálom. Mellesleg az orvosira sokat kell tanulni.
 - Orvosira? – kérdeztem meglepetten.
 - Úgy tűnik, hogy meglepődsz, hogy nem a sitten ülök, hanem orvosnak készülök, szép.
 - Bocs, csak nem tudtam, hogy érdeklődsz az orvosi után – védekeztem, ő pedig elmosolyodott.
 - Nem is érdeklődtem, csak, hogy egy angyal azt mondta, hogy ő oda akar menni, úgy gondoltam ez egy isteni jel, s nekem is meg kell próbálnom - válaszolta, én pedig elpirultam, tökéletesen emlékszem, hogy szerinte én vagyom az ő védő, s jó útra térítő angyala.
 - Mi van veled mostanában? – kérdeztem.
 - Meg vagyok, mint látod nem csuktak le, felmentettek azért, mert megmentettelek, s tanulni kezdtem. Még mindig egyedül élek. – Vonta meg a vállát. – Veled?
 - A szüleim három éve meghaltak – mondtam halkan, s arcáról lefagyott a mosoly.
 - Sajnálom.
 - Köszönöm – válaszoltam.
 - Mit szólnál, ha egy forrócsoki mellett folytatnák a beszélgetést, úgy tudom, hogy a kávét nem szereted, mellesleg úgy öt éve ígértem neked egyet, s azóta nem sikerült a terv végrehajtása – vetette fel az ötletet Mark, én gondolkodás nélkül bólintottam.
 Kiléptünk a könyvtárból, s ugyanarra a helyre mentünk, mint először. A kávézó most is pont olyan hangulatos volt, és ettől muszáj volt mosolyognom, nem mellesleg jól éreztem magamat Mark társaságában.
 - Megkérhetlek valamire? – kérdezte kíváncsian.
 - Attól függ. Ha azt kéred, hogy itt vetkőzzek le, akkor azonnal nemet mondok, de ha valami normális dolgot, akkor megfontolom.
 - A legjobb barátom esküvője lesz nemsokára, és cikinek tartom, hogy egyedül menjek, nem jönnél el velem? Természetesen csak baráti alapon – teszi hozzá.
 - Persze, hogy hívják mellesleg a barátodat? – kérdezem.
 - Bran, azaz Brandon Monroe, a menyasszonyát pedig Sophie-nak – mondja, mire összeszorul a szívem, a volt legjobb barátnőmre gondoltam, akivel szinte együtt nőttünk fel, s én mindent tönkretettem. Sokszor gondolkodtam el azon, hogy egyszerűen csak el kéne mennem hozzá bocsánatot kérni, de félek a csalódástól. Mi van, ha ő már tovább lépett? Ha nem akar újra a barátnőm lenni?

 - Ott leszek – mondtam mosolyogva.
 A hetek teltek s múltak, s az életem újra felpezsdült, Mark színt vitt bele. Egész nap együtt tanultunk, s lógtunk, de csak a barátomnak tartottam, egy nagyon jó barátomnak.
 Tényleg megváltozott, és ennek én nagyon örültem, annak meg még jobban, hogy nem jött be a jóslatom, s jobb életre lesz lehetősége. Mosolyogva készültem az esküvőre, amire én is hivatalos voltam. Szőke, göndör hajamat egy kontyba feltűztem, csak egy-egy tincset hagytam kilógni mindkét oldalon, s egy hosszú kék ruhában voltam.
 A megbeszélt időpontban kint vártam Markot, s egy percet sem késett, a kocsi megállt előttem, s kiszállt belőle Ő. Rám pillantott, s láttam, ahogy lefagy.
 - Gyö..gyönyörű vagy – mondja, s én elmosolyodom.
 - Akkor jó, az volt a célom. – Besegít a kocsiba, micsoda úriember, és mosolyogva, beszélgetve megyünk a templomig. Mivel Mark volt a vőlegény tanúja, ezért odament az oltárhoz, én pedig elhelyezkedtem középtájon az egyik sorban. Nem sokára bejött a vőlegény, aki egy szőke hajú helyes fiatal férfi volt, majd felcsendült az ismerős zene, és belépett a menyasszony és az apja, én pedig kis híján elájultam.
 Sophia Meyerson volt az.
 Az egész ceremóniát úgy ültem végig, mint egy hulla, mert annyira kába voltam. Egyszerűen nem akartam hinni a szememnek. Ennyi idő után pont így és itt találkozunk Sophie-val, egyszerűen hihetetlen.
 - Jól vagy Bell? – kérdezi Mark, amikor a fogadás helyszínére érünk.
 - Emlékszel, amikor meséltem neked a legjobb barátnőmről? – kérdeztem. Meglepettnek tűnt.
 - Persze. Miért?
 - Sophie volt az – a „volt”szót erősen kihangsúlyoztam.
 - Akkor ezért lepődött meg, amikor találkoztunk először.  Meséltél rólam neki, igaz? – kérdezte, és bólintottam.
 - Igaziból miattad nem találkoztunk többé. Tudod, hülyén viselkedtem veled kapcsolatban, ő pedig ezt nem tolerálta, azóta nem igazán beszéltünk.
 - Sajnálom.
 - Nem, én sajnálom, annak idején Sophie-nak igaza volt, kellett adnom egy esélyt, megérdemelted volna, és nagyon csúnyán viselkedtem vele is – mondtam. – Meg tudsz bocsátani? – kérdeztem tőle.
 - Persze, gyere, táncoljunk – mondta, de mielőtt táncolni kezdtünk volna megjelent a menyasszony, Ő.
 - Any, tényleg te vagy az? – kérdezte, s a nyakamba ugrott. Én is megöleltem jó erősen őt.
 - Igen, én vagyok – mondtam.
 - Bocsáss meg, de hallgatóztam, mindent hallottam – mondta, s bűnbánó szemekkel nézett.
 - Komolyan mondtam, sajnálom, és… gratulálok – mondtam, majdnem elfelejtettem, hogy miért is vagyunk itt.
 - Annyi dolgot kell mesélnem neked… Bár azt hiszem egy kicsit később is ráér, úgy gondolom valamit megzavartam – mielőtt szólhattam volna már el is tűnt, amilyen gyorsan megjelent, úgy el is ment.
 - Szóval éppen egy táncot kértem a hölgytől. Megengedi? – kérdezte Mark, én pedig mosolyogva bólintottam. A derekamat megfogta az egyik kezével, a másikkal az én kezemet, s táncolni kezdtünk a lágy zenére.
 - Ez életem egyik legszebb napja. A Nap süt, itt vagyok Sophie esküvőjén, aki megbocsátott, legalábbis úgy tűnik, és… itt vagy te – mondtam, miközben a csodás smaragd íriszeibe nézek, egyszerűen megunhatatlanok.
 - Örülök, hogy újra találkoztunk… hiányoztál – mondja.
 - Nekem is te, nagyon magányos voltam az elmúlt időben, de te mindent megváltoztattál. Köszönöm – mondtam. A fülemhez hajol, és annyit mond.
 - Nincs mit megköszönni. – Majd az egyik kezével az államat felemeli, és gyengéd csókot lehel a számra. – Azóta szerelmes vagyok beléd, mióta láttalak a bankba, s félre löktelek, te vagy az én angyalom, megpróbáltam öt évig nélküled élni, de lehetetlen. – Suttogta alig hallhatóan, az én szemeimbe pedig könnyek gyűlnek, pont úgy, mint a vallomásakor a sikátorban, nem felelek semmit, csak szenvedélyesen megcsókolom.
- Na, milyen reakció? – kérdezem széles mosollyal az arcomon.
- Tökéletes – válaszolja. Ez az egy szó visszhangzik a fejemben. Ő a tökéletes számomra, az én titokzatos rosszfiúm, aki nem is olyan rossz.
- Szeretlek – mondom halkan, mint egy szellő, abban sem vagyok biztos, hogy kimondtam, de Mark a derekamnál fogva szorosan magához húz, és megcsókol.
- Szeretlek az óta amióta Világ a Világ, és egészen addig és még tovább, míg egyáltalán lehetséges. Szeretlek Annabell, szeretlek Bell.

Beky novellája

Döntések ára

 

  Minden attól függ, hogy hogyan döntesz. Egy rossz döntés megváltoztathatja a jövődet és te még csak nem is tudsz róla. Csak egy döntés, ennyi kell ahhoz, hogy talán minden elvesszen, mi oly’ fontos számodra. Valóban így volna, csak ennyi kell ahhoz, hogy minden megváltozzon és a boldogsá, mit eddig éreztél, elvesszen? Talán.

- Lana – szólt valaki, miközben kopogott az ajtón. Rögtön tudtam, hogy ki az.

- Gyere – szóltam, nem túl hangosan, majd az ajtó felé fordultam. Az ajtó kinyílt, és ott állt Ronnie, a legjobb barátnőm. Már kiskorom óta ismerem, azaz 20 éve.

Hosszú szőke haja egyenesen lógott vállaira. Szemei fényesen csillogtak. Vékony testalkatú, éppen ezért a rajta lévő ruha roppant jól állt neki. Rámosolyogtam, közben megannyi vidám emlék jutott eszembe a gyerekkorunkból. A vidámpark, ahova a szüleink vittek el. Akkor még Ronnie édesapja is élt. Vagy a park, ahol gyerekek lévén a galambokat hajkurásztuk, olyan nagy élménnyel, hogy a tóban kötöttünk ki. Persze a szüleink majdnem szívrohamot kaptak, de mi csak nevettünk.

- Hát te hova öltöztél ki ennyire? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Tudod, nem rég hívott Jeremy és megkérdezte, hogy volna-e kedvünk lemenni? – mosolygott folyamatosan. Jeremyvel, már vagy két hónapja ismerik egymást, de még mindig nem járnak. Pedig biztos vagyok benne, hogy mindketten többet éreznek egymás iránt a puszta barátságnál.

- Szóval, akkor kezdjek el öltözködni? – kérdeztem, de valójában már tudtam rá a választ.

- Igen – mondta határozottan. Én csak mosolyogva csóváltam a fejem, majd Ronnie-val a nyomomban a szekrényemhez léptem. Sokáig gondolkoztunk azon, hogy mit vegyek fel. Végül a választás egy szoknyára esett és egy mélyen kivágott fehér felsőre. A hajamat kiengedve hagytam. Miután mindennel elkészültem, elköszöntünk anyától, majd Ronnie autójába ülve indultunk le a partra. Lévén, hogy nem laktunk messze, hamar odaértünk. Meglepően sokan voltak. A zene hangosan dübörgött, a fiatalok már kicsit sem voltak józan állapotban. Ugrándoztak, ami szerintem táncolás akart lenni. Ronnie meg sem állva ment a pulthoz, ahol egy 1000 wattos mosollyal Jeremy várta a barátnőmet. A tömegen áthaladva azonban egy olyan embert pillantottam meg, akitől a szívem hevesebben kezdett el verni. Ezt a férfit elég rég óta ismerem. Eleinte nagyon jóba voltunk, de pár éve valami megváltozott, egyre kevesebbet találkoztunk és sokszor láttam a város rosszfiúival együtt lógni. Végül ott lyukadtunk ki, hogy már nem is beszélgettünk. Sokan tudták, hogy miket csinál a bandával együtt, de eddig még nem kapta el őket a rendőrség. Szerencséjükre. Wen Miller-nek hívják őt, aki már jó pár éve meghódított. Viszont az, ami történt ráébresztett arra, hogy talán jobb is, hogy nem alakult ki semmi a mi kapcsolatunkból. Ami azonban meglep, hogy körülbelül egy hónapja már mindig körülöttem legyeskedik. Bevallom, ez belül tetszik is, azonban nem szeretnék egy olyan pasival járni, aki bűnöző. Gondolatmenetemből Jeremy szakított ki.

- Szia Lana, jó téged is látni – kacsintott rám, de szemei már vissza is tértek Ronnie-ra, aki csak zavartan lesütötte a tekintetét amint ezt meglátta.

- Mit adhatok a szép hölgyeknek? – mosolygott tovább.

- Én egy koktélt kérek. Rád bízom, hogy milyen legyen. – Mondtam.

- És te Ronnie?

- Én is azt, amit Lana.

Jókat beszélgettünk. Az alkohol kezdett a fejünkbe szállni, és meghozta a hatását. Egyre felszabadultabbak lettünk. Mire feleszméltem, a barátnőmmel már a táncparketten álltunk és csak úgy, mint a többiek, mi is ugráltunk és a csípőnket ráztuk. Néha Jeremy-re néztem, aki vággyal és szerelemmel teli szemekkel bámulta Ronnie-t. Ő is elég sűrűn nézett felé. Szerintem én lennék a legboldogabb, ha összejönnének. Azonban, ahogy a pult felé néztem megláttam Went és a bandát. Ő persze engem nézett. Nem értem, hogy akkor most mit is szeretne tőlem.

- Látom Wen megint megtalált – próbálta túlordítani a hangos zenét barátnőm. Én csak rámosolyogtam.

- Igen, meg – mondtam.

- Miért nem beszélsz vele? - nézett rám kíváncsian.

- Tudod jól, hogy miért nem.

- Gyere – ragadta meg a kezem majd elkezdett kifelé húzni a tömegből. Még Wen-re néztem, aki szintén engem nézett. Szívem felgyorsult és egy furcsa érzés járta át a testem, amit nem lehetett megmagyarázni.

Ronnie még mindig húzott maga után, egészen le a partig, ahol már nem volt olyan nagy zaj így nyugodtan tudtunk beszélgetni.

– Tudod, szerintem mielőtt ítélsz meg kellene vele beszélned a dolgokat.

- De te is jól tudod, hogy miket csinálnak – néztem rá és láttam az arcán, hogy pontosan érti, mire gondolok.

- Tudom, de szerintem jobb lenne, hogyha beszélnél vele, ahogy ezt már az előbb is mondtam. Ha jól tudom, már pedig jól, akkor te még mindig szereted – nézett rám mindentudóan. Valóban így van, még mindig szeretem. Amikor megismerkedtünk teljesen más volt. Egyetemre járt, besegített a családi cégnél, aztán egyik napról a másikra megváltozott. Már nem jártunk el sehová és egyre ritkábban találkoztunk. Belekeveredett egy bandába, ahová nem kellett volna neki tartoznia, hisz ő nem bűnöző, aki kocsikat lop és kifoszt különböző boltokat. Elváltunk, én próbáltam őt hívni, de már fel sem vette. Elmentem nyaralni és mindvégig abban reménykedtem, hogy mire visszajövök, minden megváltozik és ugyanolyan lesz, mint azelőtt. De nem így történt. Visszatérve szembesültem csak azzal, hogy az a Wen akit én ismertem már nem létezik. De még mindig szeretem, az érzéseim cseppet sem múltak el, és még mindig felgyorsul a szívem, hogyha meglátom, az a furcsa érzés is elárasztja testem. Talán, ha akkor lezártam volna magamban mindent, akkor már el tudtam volna engedni és nem fájna ennyire a hiánya akkor, ha meglátom. 

- Fogalmam sincs, hogy mit csináljak. - Néztem magam elé miközben az újammal a homokba rajzolgattam.

Egy döntés mely, nagy teherrel bír. Egy döntés mely megváltoztat mindent. Ilyenkor azt kívánjuk, bár látnánk a jövőt, hogy tudjuk, hogyan döntsünk, de ez lehetetlen. Nincs más lehetőség, csak az, ha a szívemre hallgatok és reménykedem abban, hogy jól döntök. Ekkor még nem is sejtettem, hogy e- döntésen mennyi minden múlik.

– Csak adj neki egy esélyt – mosolygott rám barátnőm. Most már tudom, hogy mit fogok csinálni.

 – Köszönöm - öleltem át Ronnie-t. Annyi mindent köszönhetek neki, ha ő nem lenne, nem tudom, hogy én most hol lennék. Néha még jobban ismer, mint én saját magamat.

- Nincs mit – ölelt ő is vissza.

 – Na gyere, menjünk vissza bulizni. – Felálltunk, majd miután leporoltuk magunkat visszamentünk a pulthoz, Wen már nem volt ott, nagy sajnálatomra, de lehet, hogy a sors is azt akarja, hogy ne találkozzak vele.

– Jó a buli, nem? – kérdezte Jeremy, miközben odakönyökölt a pultra. Ronnie csillogó szemekkel bámulta. Látszik rajta, hogy szerelmes belé és hogy teljesen odavan érte.

 – Tényleg jó – mondtam, amire Ronnie csak bólintott egyet, minthogyha itt sem lenne.

 – Kértek valamit? – kérdezte meg Jeremy, de szemét le sem vette barátnőmről. Milyen jó lenne, hogyha ők is összejönnének és én is Wen-nel, akkor mehetnénk dupla randira. Te jó ég, miken gondolkodok én, jobb lesz, hogyha leállítom magam. De az valóban jó lenne, hogyha megosztanák egymással az érzéseiket.

 – Igen azt, amit az előbb mondtam - Ronnie is azt kért, amit én, majd elszakítva pillantását Jeremy hátsó fertályáról fülembe súgta, hogy mindjárt jön, csak kimegy a mosdóba. Én mosolyogtam ezen. Mindig is jó tanácsokat tudott adni, de magának valahogy ez sosem sikerült. Ideje, hogy most én segítsek rajta.

- Hát Ronnie hova tűnt?  - kérdezte Jeremy az italainkkal a kezében.

– Mosdóba ment. - Mondtam majd beleszürcsöltem a most már előttem levő koktélomba.

 – Tudod valamit nem értek. Látszik rajtad, hogy többet érezel iránta, mint barátság, akkor miért nem közelítesz felé? – Kérdésem valószínűleg meglepte, mert igen csak megdöbbent arcot vágott, majd pár percnyi halogatás után megszólalt.

– Mi van, ha ő nem érez irántam semmit? – nézett rám.

– Ha nem kérdezed meg, akkor sohasem fogod megtudni, legyél bátor. – mondtam neki, de a végét szinte már a táncparkett közepéről. Jeremy csak értetlenül nézett rám, én viszont csak rámosolyogtam, majd tovább lépkedtem. Csakhogy mindez háttal történt, valakinek nekimentem. Hogyha az a valaki nem kap el, akkor a földön kötöttem volna ki. Persze a poharam tartalma a ruhámon kötött ki, amitől egy kicsit pipa is lettem, azonban én voltam a hibás és amint megláttam, hogy ki tart meg, a maradék dühöm is elszállt és helyét boldogság, meglepettség és legfőképpen szerelem vette át. Ugyanis Wen kezei között voltam nagyon is közel az arcához. Barna szemei elkábítottak és egy percre azt sem tudtam hogy hol vagyok.

– Sa..sajnálom próbáltam meg kinyögni egy értelmes szót, miközben Wen talpra állított.

– Semmi baj – mosolygott rám, istenem a mosolya...

– A francba - mondtam miközben a ruhámra néztem, majd elindultam a mosdó felé. Ha kiöblítem, akkor biztos, hogy nem marad benne, legalábbis remélem. Ez a kedvenc felsőm. Beszaladtam a mosdóba és mivel senki nem volt bent lekaptam a felsőmet, majd gyors a víz alá dugtam, csak arra nem számítottam, hogy Wen utánam jön. Nem voltam előtte szégyenlős, hiszen látott ő már ennél kevesebb ruhában is, de az arcomon mégis megjelentek a piros rózsák.

 –  Sajnálom - jött oda mögém és szinte a fülembe súgta ezt az egy szót, amitől megborzongtam. Megfordultam, csakhogy ő szinte már a testemnek simult, egyik kezét a falnak támasztotta a fejem mellett, majd így hajolt közelebb hozzám. Volt még annyi erőm, hogy a csapot elzárjam, de szemeimet nem vettem le róla. Egyre közelebb hajolt és én nem tudtam, hogy most mit csináljak, az lenne a helyes, hogyha ellökném magamtól és elmennék, de ezt nem tudom megcsinálni. A bűvkörében voltam, amiből nehéz kiszabadulni. Szája már szinte súrolta az enyémet, legszívesebben már rég megcsókoltam volna, de mi lesz azután?

Mielőtt ez megtörtént volna kinyílt az ajtó és belépett rajta az egyik bulizó kicsit sem józan állapotban. Wen, amikor kinyílt az ajtó hátrább lépett, így volt időm előkapni a táskámban tartott tartalék felesőm. Rájöttem, hogy soha sem árt, ha van egy tartalék. Belegyűrtem a vizes pólót, majd már rohantam is ki.

- Lana… Lana várj – halottam a hátam mögül Wen hangját, de lépteimet csak még jobban megszaporáztam. Majd eszembe jutott az, amit Ronnie mondott. Lehet, hogy meg kellene hallgatnom. Megálltam, majd vártam, hogy beérjen.

– Beszélnünk kell – nézett rám kérlelően. A szemeiben valami olyasmit láttam, amit már régen nem. Lehet, hogy nem kellene vele beszélnem hisz ő egy tolvaj, de a szívem azt súgta, hogy most itt az alkalom és ezt meg kell ragadnom. Csak bólintottam egyet mire megfogta a kezem, majd elkezdett húzni. Keze nyomán a bőröm bizsergett és egy kicsit gyorsabban kezdtem el venni a levegőt. Értetlenül néztem, de mivel ezt nem látta ezért megkérdeztem.

– Mégis hová megyünk? – de válasz helyett csak tovább húzott. A parkolóban jártunk, amikor meg állt egy nagy kocsi előtt, majd kitárva az ajtaját finoman betessékelt. Miután ő is beült, becsukta az ajtót. Ismét értetlenül néztem, hiszen nem tudtam, hogy mit is keresünk a kocsijában. De valahol örültem is, hisz ismét olyan közel kerülhettem hozzá, mint már régen.

 – Lana meg szeretném magyarázni azt, hogy mi miért történt. – Nem akartam hallani hangosan is, amit gondolatban már tudtam, nem akartam hallani, hogy nem vagyok elég jó neki, és hogy már nem szeret. Tudtam, hogyha ezeket meghallom, akkor már minden elveszett.

- Ne, kérlek, nem akarom hallani, hogy mennyire nem vagyok hozzád való, és hogy utálsz és azért hagytál el. Kérlek, ne mond ki hangosan, akkor inkább ne is beszéljünk egymással úgy min...- mondtam volna tovább, de kezét számra téve hallgattatott el. Szemei ragyogtak és mélyen az enyémbe nézett, ezzel mindent elfelejtetve, amit eddig mondani akartam neki.

- Ilyenről szó sincs, olyan buta vagy – mondta majd kezeit lecsúsztatva számról egyre közelebb hajolt. Bennem az izgalom a tetőfokára hágott. Oly régóta vártam már ezt, hogy újra érezhessem ajkai ízét. Majd minden megszűnt létezni, amikor ajkai megérintették enyémet, ezzel lassú táncba hívva azt. Mintha megannyi tűzijáték durrogna az égen, szívem egyre gyorsabban kalimpált. Kezeim bátortalanul hajába túrtak, s reménykedtem benne, hogy ez nem csak egy álom, amiből mindjárt felébredek. De ez nem így történt és meggyőződtem arról, hogy ez a valóság és most tényleg itt ülök Wen-nel a kocsiban. Ő elhúzódott hisz már szinte levegőt se kaptunk, habár engem ez sem zavart. Bár tudtam jól, hogy van mit megbeszélnünk.

– Habár nehéz erről beszélnem mégis tudom, hogy el kell, hogy magyarázzam neked mit miért is tettem – nézett mélyen a szemembe. – Amikor minden megromlott az azért volt, mert kiderült, hogy anya rákos. – A szemeibe csak fájdalmat láttam. - Úgy éreztem, hogy nem bírom ki. A szüleim mondogatták, hogy minden rendben lesz, de még ők maguk sem hitték el. Tudtam, hogy mi lesz és egyszerűen valahogy nem tudtam felfogni. Ekkor kezdtünk el eltávolodni. Nem akartam, hogy így láss, egy szenvedő gyenge embernek. Belekeveredtem olyan dolgokba, amikbe nem kellett volna, de valahogy muszáj volt elnyomnom magamban. Egyik nap azonban apa hívott, hogy anya meghalt – mondta és a szemei csak úgy, mint az enyémek könnyesek voltak. Hogy lehet az, hogy én erről nem tudtam? Csak magamra gondoltam, egy önző alak vagyok.

– Én erről miért nem tudtam? – kérdeztem.

- Ha jól tudom, te akkor éppen nem voltál a városban - mondta miközben letörölte a könnyeimet.

– Melletted kellett volna lennem. Én meg önző módon magamra gondoltam.

– Kérlek, ne hibáztasd magad. Akkor lehet jobb is, hogy nem voltál ott, hisz csak rajtad vezettem volna le a feszültséget még akkor is, ha még mindig szeretlek. – Az utolsó szó az, amire vágytam, amiről álmodtam, és amiről reménykedni se mertem, hogy hallom még a szájából. És mégis halottam. Szemeim felcsillantak és boldogan néztem rá.

– Most ezt komolyan mondtad? – néztem reményteljesen.

– A legkomolyabban - mosolyodott el. – A nyakába ugrottam, amitől az ajtónak nyomódott és úgy csókoltam tovább ott, ahol értem. Annyira boldog voltam, és mindezt Ronnie-nak köszönhetem. Ha ő nincs, akkor talán ezeket még mindig nem tudnám.

– Szóval, akkor már nem haragszol? – nézett rám félve, de szerintem már tudta a válaszomat.

- Persze hogy nem, szeretlek – csókoltam meg ismét. El sem tudom hinni.

– Tudod nagyon hiányoztál már és talán én vagyok a legszerencsésebb férfi, hogy még nem találtál valakit helyettem. – Nézett rám. Egyszerűen nem tudtam betelni  vele. Olyan furcsa, hogy most itt van velem.

– Ki fogok lépni a bandából és soha többé nem fogok őrültséget csinálni. – Ölelt át szorosan. Odabújtam hozzá és az arcom a nyakába fúrtam, beszippantottam édes illatát.

– Szerettelek volna én is megkérni erre, de úgy gondoltam, hogy nincs hozzá jogom. Én szeretlek úgy, ahogy vagy és nem érdekel semmi más. – Néztem fel az arcára.

– Ezentúl szeretném, ha elmondanád a véleményed, te mostantól az életem része vagy. – nézett rám. Jól estek a szavai és tényleg úgy éreztem, hogy az, amit mond igaz is.

– Ha kilépek a bandából, akkor minden olyan lesz, mint régen volt. – Lelkesedett fel és öröm volt nézni, hogy boldogságtól csillog a szeme. Éppen mondani szerettem volna valamit, amikor bekopogtak a kocsi ablakán. Elhúzódtam Wen-től, majd mindketten kiszálltunk a kocsiból. Amikor kiszálltam öt idegen fiú állt előttem.

– Á haver, már mindenhol kerestünk – szólalt meg egy igen furcsán kinéző srác, olyan 24 éves lehetett. Szemei pirosak, haja fekete, arca borostás. Az biztos, hogyha egy sötét utcán ő jönne velem szembe, visszafordulnák, de most, hogy itt van Wen nincs félni valóm.

– És ki ez a szépség? – nézett rám – hangjából lehetett hallani, hogy nem józan. Mielőtt azonban Wen vagy én válaszolhattunk volna egy másik szólt közbe.

– Már értem, hogy miért tűntél el. – Mért végig egy szőkés-barnás hajú fiú. Valamivel jobban nézett ki, mint a másik, de rajta is lehetett látni, hogy nem józan, ahogy a többieken is.

– Srácok had mutassam be nektek Lana Gray – t, ő a barátnőm. –Mosolyodott el, majd összekulcsolta a kezünket. Melegség járt át és az a furcsa megmagyarázhatatlan érzés. Lana ők itt Tim – ő volt az aki először megszólalt – Chris – ő volt a második aki hozzánk szólt – Kevin – mutatott egy szintén szőke kékszemű fiúra. – Zack és végül Jack.

– Sziasztok – mosolyogtam, miközben intettem.

– Szia – köszöntek egyszerre. Idegesített, hogy mindenki engem bámul, de nem nagyon tudok mit tenni ellene.

– Tim, valamit meg kell beszélnünk – nézett rá komolyan Wen.

– Mond csak – de még beszéd közben is engem nézett. Valószínűleg ezt Wen is észrevette, mert elém ált.

– Kilépek a bandából. –Ahogy ezek a szavak elhagyták Wen száját úgy változott meg minden. A fiúk mind Timre néztek, valószínűleg ő lehetett a bandavezér és minden tőle függ. Tim, tekintetét Wen-re kapta, majd egyenesen a szemébe nézett. Szemei szikráztak. – Nem! Nem lépsz ki. – mondta határozottan.

 – Ezt nem te döntöd el, ha ki akarok lépni, akkor kilépek – vált egyre dühösebbé Wen is.

- Azt mondtam, hogy nem -  lépett egyet előrébb Tim, amire a fiúk is léptek egyet. Wen viszont jobban magamögé húzott. Érzem, hogy ebből nem sül ki semmi jó.

 –Wen nem léphetsz csak úgy ki, amikor megjelenik valami liba. – mondta Kevin. Szerintem itt szakadt el Wen-nél a cérna. Mint egy oroszlán úgy támadt rá Kevinre, a ruháját megfogva húzta közelebb magához.

– Még egyszer ne merj ilyet mondani. És nem érdekel, hogy ki mit gondol vagy mond, én kiléptem.

- Tudod jól, hogy nem léphetsz ki, tartozol ennyivel, mi befogadtunk a bandába, te meg egy hülye tyúk miatt kilépsz. - Ragadta meg Tim is Went, majd a kocsinak nyomta. – Wen ellökte magától majd behúzott neki egyet. Megijedtem. Nem akarok verekedést, még a végén megsérülne, de ez elkerülhetetlen volt. Tim nem hagyhatta ezt szó nélkül, ezért ő is megpróbálta megütni Went. Valószínűleg nem csak én gondoltam úgy, hogy nem kéne verekedni. Ha jól láttam Kevin és Zeck megragadta Tim-et míg a másik három Went. Én közéjük álltam.

- Elég legyen. Wen gyere. Még csak meg sem érdemli, hogy rá pocsékold az időt. – Látszott, hogy kezd kitisztulni a feje.

- Igazad van. – Nézett még mindig dühösen, majd kézen ragadt és elkezdett maga után húzni.

– Ezzel itt még nincs vége. Ezt nem úszod meg csak így. – Mondta fenyegetően Tim, de mi nem álltunk meg, hanem tovább haladtunk. Wen-re néztem, akin látszott, hogy nagyon fel van dúlva. Mikor már kellő távolságban voltunk a többiektől megalítottam őt, majd magam felé fordítottam.

– Jól vagy?

– Nem, senki nem mondhat rád ilyet. – Nézett és a szemeiben ott csillogott a harag, a féltés és a szerelem.

– Semmi baj, nyugodj meg, most már kiléptél. Ennyi volt, majd elkerüljük egymást. – közben tovább haladtunk a part felé, majd amikor odaértünk, leültünk. Olyan gyönyörű volt, ahogy a hold fénye megvilágított mindent.

– Tudod, Tim nem adja fel és mindig eléri a célját. Félek, hogy valami baromságot fog csinálni és valaki megsérül - nézett rám jelentőségteljesen.

– Engem ne félts, én tudok magamra vigyázni. – Mosolyogtam rá, majd közelebb hajoltam hozzá és megcsókoltam. Elfeküdtünk a homokban és úgy öleltük és csókoltuk tovább egymást. Elmondhatatlan az-az érzés, amikor van valakid, akit szeretsz, aki mindennél fontosabb számodra, és akiért mindet odaadnál.

–Szeretlek. – mondtam miután ajkaink elváltak egymástól.

– Én is – ölelt meg, majd újra elfeküdtünk a homokba. Éreztem, hogy feszült és tudtam, hogy Tim miatt ilyen és lehet, hogy nem is ok nélkül. Majd hirtelen eszembe jutott valami és felpattantam.

– Elfelejtettem. Gyere – ragadtam meg a kezét majd elkezdtem húzni.

– Mégis hova megyünk? – nézett rám értetlenül.

– Ronnie-nak még el sem mondtam, hogy kibékültünk és, hogy együtt vagyunk. Tudod, ezt neki köszönhetjük. – Mondtam, mire értetlenül nézett rám. – Ha ő nem beszél a fejemmel, akkor most nem lennénk együtt.

– Akkor ezt nekem is meg kell köszönnöm neki. – Mondta, majd átkarolta a derekamat és egy puszit nyomott az arcomra. – Visszaérve a pulthoz még mindig ugyan olyan sokan voltak, ha nem többen, mondjuk még csak fél 11 van.

– Szia Jeremy. Ronnie hol van? – kérdeztem vidáman.

- Szia. Éppen téged keres, mert már elég régen eltűntél és aggódott, azt hiszem a parkoló felé indult. – mondta miközben rám mosolygott.

– Ú akkor megyek és megkeresem. – mondtam, majd Wen-nel együtt elindultunk. Valahogy rossz érzésem támadt, ezért gyorsabban kezdtem el szedni a lábam. Pár perc keresés után meg is láttam a barátnőmet amint éppen felém közelít. Már majdnem odaért hozzánk, amikor egy kocsi jelent meg mögötte. Reflektora bevilágított mindent. A rossz érzésem csak még erősebb lett. Ronnie elkezdett gyorsabban jönni felénk, amikor meglátta, hogy Wen-nel kézen fogva sétálunk. Arcára kiült a mosoly és boldogan szaladt felénk.

Az autó egyre gyorsabban jött és nem akart lefékezni. Tudtam, hogy mi fog következni mégsem tehettem semmit, arcomról lefagyott a mosoly.

– Ronnie vigyázz! - kiáltottam, de már késő volt, Az autó nem fékezett, nem kerülte ki, hanem egyenesen nekiment. Lesokkoltam, fejemben csak a mosolya volt, ahogy szaladt felénk boldogan. Az elhaladó kocsiban mellettünk, aki elütötte Ronniet nem más volt, mint Tim.

Nem törődve semmivel kiszakítottam kezem Wen kezéből. Meg sem állva szaladtam hozzá. Múlandó az élet és sohasem tudhatjuk, hogy mikor lesz vége, ezért minden napot úgy kell megélni mintha az az utolsó lenne. Könnyáztatta szemeimtől szinte már semmit sem láttam. Letérdelve mellé, úgy kezdem szólongatni.

 – Ronnie, Ronnie hallasz? Kérlek, mondj valamit. – elkezdtem zokogni, de nem szólalt meg, csak lassan kinyitotta a szemeit. – Kérlek Ronnie tarts ki, mindjárt jön a mentő.

- Valaki hívja a mentőket! - néztem fel és láttam, hogy nagyon sokan gyűltek körénk. Kétségbeesetten néztem vissza Ronnie-ra.

– Kérlek, tarts ki, nem hagyhatsz itt. - Szorítottam magamhoz. – Kérlek, tedd meg értem.

– Nem bírom már, fáj a fejem és álmos vagyok. – mondta alig hallhatóan. – Kérlek vigyázz magadra. – Már nem bírtam és hangos zokogásba kezdtem.

– Nem Ronnie, minden rendben lesz és felépülsz, majd megyünk négyes randira, és a vidámparkba csak kérlek, tarts ki. – Könyörögtem. – Nekem kellene most a helyedben lennem, minden az én hibám - szorítottam magamhoz.

– Lana ez nem a te hibád. Legyél boldog Wen-nel. És mond meg anyának és Jeremynek, hogy szeretem őket és hogy.. hogy majd vigyázok rájuk odafentről. Ígérd meg – nézett rám immáron könnyes szemekkel.

– Majd te megmondod - suttogtam a fülébe.

– Kérlek, mond meg. 

– Megteszem, de erre úgy sem lesz szükség minden rendben lesz – hol vannak már azok a nyavalyás mentők?

– Nem Lana, itt már nem lesz semmi rendben. Köszönöm, hogy mindig jó barátnőm és hogy testvérem helyett testvérem voltál – mondta, de a szemei elkezdtek lecsukódni. - Vigyázz magadra – mondta még, majd szemeit lehunyta.

– Nem Ronnie nem hagyhatsz itt, kérlek, maradj velem. – De nem válaszolt, szemei csukva maradtak és élettelenül feküdt az ölemben. Már hallottam a mentők hangját. Talán még van remény. A mentők amint megérkeztek, szaladtak ide hozzánk. Wen megpróbált elhúzni onnan.

– Ne, hagy, nem hagyom őt egyedül! – mondtam még mindig zokogva és Ronnie testét szorongatva.

– Így nem tudnak neki segíteni – próbált elhúzni ismét, de rá kellett jönnöm, hogy igaza van. Felálltam, majd szorosan Wen-hez bújtam. Szorosan ölelt magához és most erre volt szükségem, hogy valaki velem legyen.

– Ssss nyugodj meg minden rendben lesz – dörzsölgette a hátam. Ronnie-ra néztem, akit a mentősök vizsgáltak. Élettelen teste ott feküdt és még a szívem is belesajdult a látványba. A rendőrök is megjelentek és kikérdeztek minket. Nem akartam elválni barátnőmtől egy percre sem, de tudtam, ha meg akarom bosszulni azt, ami vele történt, akkor mindent el kell mondanom, amit láttam. Miután ezzel is végeztünk rohantunk be Ronnie-hoz a korházba, ahol rögtön a recepcióhoz szaladtam.

– Jó napot, hol találom Ronnie Harrison-t? – szemeim valószínűleg vörösek lehettek és eléggé szétfolyhatott rajta a smink is, mert amikor felnézett a hölgy, elégé ijedt arcot vágott.

– Egy pillanat – mondta majd elkezdte nézni a gépét. Türelmetlenül doboltam a lábammal.

– Nyugodj meg! – súgta a fülembe Wen.

– Az intenzíven van – mondta azt a szót, amit a legkevésbé sem akartam hallani. Wen kézen ragadott, majd elkezdett felfelé húzni. Fent már vagy fél órája vártunk. Nagyon hálás vagyok Wennek amiért itt van mellettem és segít, nélküle nem tudom, mi lenne velem. Szorosan ölelt magához és vigasztalt. A könnyeim csak hullottak, amikor visszaemlékeztem a közös perceinkre, ami valójában mindkettőnk eddigi élete. Azokra a csínytevéseinkre, amiket a szüleink ellen követtünk el.

– Ne sírj, minden rendben lesz – törölte le Wen a könnyeimet. Hiába is szerettem volna optimista lenni mégis mindig ott lebegett szemeim előtt Ronnie élettelen teste.

 – Félek, mi van akkor, hogyha már..már.. – nem tudom kimondani. Egyszerűen az nem lehet. Megfizet az a rohadék mindenért.

– Sss nyugodj meg, ne is gondolj ilyenre, Ronnie erős és nem lesz semmi baja. – Épp hogy befejezte a mondatot, megjelent a doktor. Felpattantam Wen öléből, majd szaladtam is a dokihoz.

 – Hogy van Ronnie?

– Maguk a hozzátartozói?- nézett ránk kérdőn

 – Igen mi vagyunk azok.

 – Nos, amikor behozták leállt a szíve. –Ekkor nem bírtam tovább és sírva fakadtam. Wen-hez bújtam és úgy zokogtam. Nem.. az nem lehet.. Hiszen ő mindig olyan erős volt. Lehetetlen hogy nem élte túl… - A műtőben viszont mindent megtettünk, hogy visszahozzuk és sikerült is. Viszont sajnos Eltört a jobb lába, kisebb agyrázkódása van és a jobb kezén is megrepedt a csont. Most bevisszük az egyik kórterembe és akkor bemehetnek hozzá - Megkönnyebbülten sóhajtottam fel és öleltem meg Went.  Pár perc múlva valóban hozták Ronnie-t és egy terembe tolták. Amint lehetett be is mentünk hozzá. Amikor bementünk még aludt, így csak leültünk az ágyára és vártuk, hogy felkeljen. Fél óra múlva elkezdte nyitogatni szemeit. Boldogság töltött el, hogy nincs semmi baja. Elmeséltük, hogy mi történt, mert nem nagyon tudta.  Beszélgetés közben csörgött Wen telefonja. A rendőrök voltak és azt mondták, hogy elkapták Timet és a bandáját. Boldogok voltunk. Jeremy is bejött Ronnie-hoz miután hallotta, hogy mi történt. Azonban mindketten meglepődtünk, amikor megcsókolták egymást. Boldogan bújtam oda Wen-hez és nézem őket. Ha valaki reggel azt mondja nekem, hogy még ma összejövök Wen-nel, akkor valószínűleg kiröhögtem volna. De mégis együtt vagyunk habár nem ment minden simán és Ronnie majdnem meghalt, mégis boldogok vagyunk, hiszen egy olyan ember van mellettem, akit imádok.

– Szeretlek – súgta a fülembe Wen, amire jólesően megborzongtam.

Én is téged. Mondtam majd még jobban hozzá bújtam és tovább figyeltük Ronnie-t és Jeremy-t ahogy boldogan ölelik egymást.

 

Egy héttel később:

-Wen, ezt még visszakapod. – töröltem le orromról a Wen által rám kent fagylaltot, miközben Ronnie és Jeremy mellettem nevettek. –Ti meg ne nevessetek ki, mert ti is kaphattok a bosszúmból – mosolyogtam rájuk gonoszan.
- Beteget nem illik bántani – mutatott Ronnie a járógipszére.
Meg amúgy is nem rajtad nevettünk csak.. éppen egy viccet meséltem Ronnie-nak – mondta Jeremy
-Aha, persze, én meg Szűz Mária vagyok.
Hát azt nem tudom, hogy Mária vagy e, de hogy szűz nem az biztos – Mondta Wen miközben hátulról átölelt és ajkaimhoz közelített.

-Ühüm.. – mormoltam miközben közelebb hajolt, majd mikor mál elég közel volt, a kezemben lévő fagyit az arcához nyomtam. Először döbbenet látszott az arcán, majd mind a négyen nevetésben törtünk ki. Jó, hogy tudunk nevetni a múlt hét szörnyűségei után. Pont ma van egy hete, hogy Tim elütötte gyerekkori barátnőmet, hál Istennek azonban nem történt komolyabb baj, Ronnie már egészen felépült, csak a lába van begipszelve, aminek azért van előnye is, legalábbis Jeremy szerint, ugyanis szinte mindig karjaiban cipeli Ronniet arra hivatkozva, hogy nehogy megsérüljön a lába, hiszen még nincs összeforrva a csont.
Ami viszont a leg meglepőbb volt, hogy kiderült, hogy Wen apukája, még a házassága elején egyszer félrelépet, amikor is összevesztek a feleségével, és ebből a félrelépésből aztán született egy gyermek. A gyermek neve nem más, mint Ronnie Harrison, a legjobb barátnőm.